2014. június 2., hétfő

04. Barátnő?

Sziasztok! Itt is a következő rész, mely nem lett olyan hű, de hosszú... amolyan kis lightos rész lett.  Remélen nem lett borzalmas, várom a véleményeiteket! Ezt is inkább átvezető, jelentéktelenebb résznek nevezném.

LUCILLE HOWARD

Apa hivatalos arckifejezéssel az arcán nyomta meg a Halding rezidencia csengőjét, amikor másnap reggel ismét megérkeztünk a klán vezérének óriási házához. Jonathan szinte azonnal ajtót nyitott, és betessékelt minket a giccses nappalijába, ahol a kanapén egy barna hajú lány foglalt helyet, és feszes, unott arckifejezéssel bámult Jonathan-re, míg a férfi elhelyezkedett mellette, és lazán átvetette a vállán a kezét.
- Úgy gondolom, hogy nincs szükség színjátékra – húzódott el magabiztosan a lány, majd kecsesen felállt és átsétált egy fotelhez, hol leült, és jobb lábát átvetette a másikon.
Jonathan egy szúrós pillantással jutalmazta az imént lejátszódó jelenetet, végül ránk emelte tekintetét, és intett, hogy helyezkedjünk el. 
- Elnézést az előbbi miatt. Ő itt a lányom, Camryn – Camryn ismét apjára meredt, majd inkább fintorogva elfordította róla tekintetét, és rám nézett. Egyenesen a szemembe. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor kijelenthetem, hogy a vér is megfagyott az ereimben Camryn tekintetétől. Lehet, paranoiás vagyok, de legutóbb akkor néztek így rám, amikor megtudták, hogy mi is vagyok valójában. Végül úgy döntöttem, hogy állom a sarat, és már éppen készen álltam farkasszemet nézni vele, amikor hirtelen elmosolyodott, és az ajtó felé biccentett a fejével. 
- Igen, Camryn vagyok, sziasztok! – intett egyet nyugodtan, még mindig rám koncentrálva.
- Szia, Nicolas Howard vagyok, Ő pedig a kislányom, Lucille – mosolygott Camryn-re apu, majd visszafordult Jonathan felé. 
- Lányok, mi lenne, ha kimennétek kicsit ismerkedni, míg mi megbeszéljük a házzal kapcsolatos dolgokat? – vetette fel a klán vezér egy apró vicsorral – ami talán már egy gyenge mosolygás félének is hívható. 
- Remek ötlet! – helyeselt azonnal édesapám, majd izgatottan megbökte az oldalamat. – Menjél, szerezz barátokat!
Csak forgattam a szememet, egyáltalán nem volt ínyemre, hogy ezzel a csajjal kell barátkoznom. Egyrészt, mert vámpír, másrészt, Ő Jonathan lánya, harmadrészt pedig félelmetesen tudja vizslatni az embert.
Camryn felpattant, majd, mintha ezer éve ismernénk egymást megragadta a karomat és egyenesen az ajtó felé kezdett húzni, aztán ki azon, végül szíveskedett elengedni az udvar kellős közepén.
- Gyere velem – kért egészen normális hangnemben, ezért úgy döntöttem, hogy egyszer élünk, és követtem Camrynt. Sokáig meg sem állt, csak haladt előre magabiztosan, míg be nem értünk a fák védelmet nyújtó rejtekébe. Itt lelassított és besorolt mellém.
- Miért kellett ennyire messze jönnünk a civilizációtól? Itt akarsz megölni, vagy mi? Mert akkor essünk túl rajta…  
- Nem öllek meg – nevetett fel könnyedén, szinte gondtalanul kacagott. – Mi okom lenne? Csak beszélgetni szerettem volna, minél messzebb attól az unintelligens, arrogáns, irányításmániás idiótától.
- Most az apádról társalgunk, ugye? – kérdeztem vissza azonnal meglepetten az erős, bántó szavak hallatára. Komoly gondok lehetnek, ha így beszél a tulajdon édesapjáról. Jó megfigyelő vagyok, tudtam én, hogy van valami negatív ebben a vámpírban.
- Igen – bólintott száját elhúzva először az egyik, majd a másik irányba. – Figyelj, sajnálom, ha megijesztettelek. Nem sűrűn beszélek, - ahogy elnézlek - velem egykorú lányokkal.
- Mégis miért nem? – csodálkoztam. Az oké, hogy a tekintetével egy egész hadat képes lenne harcképtelenné tenni, de ezen az apró dolgon kívül normális lánynak tűnik, az apja iránti számomra még érthetetlen indulattól eltekintve.
- Mindenki nagy ívben elkerül miatta. Attól félnek, hogy bajt hozok a fejükre, vagy megöli, száműzi őket az apám – emelte ki különösebben a „száműzni” szót. Netalán lenne valami jelentősége, vagy ismét előtört belőlem a túlzott paranoia?
- Ismernek téged egyáltalán? – érdeklődtem száj tátva. Azon kaptam magam, hogy sajnálom ezt a vámpírlányt, illetve sikerült felfedeznem bennünk az első kettő közös tulajdonságot. Az elszigeteltséget, és a kemény, barátok nélküli élet pontos ismeretét. 
- Na, látod! Ez itt a gond, senki sem ismer igazán. Most is, egy idegennek panaszkodom! Hát nem szánalmas? Még a nevedet sem kérdeztem meg, be sem mutatkoztam hivatalosan, és már a problémáimmal fárasztalak – sóhajtott bánatosan, szigorúan a földet szuggerálva.
- Hé, én megértem, főleg a barátok nélküli részét a helyzetnek – mosolyogtam rá barátságosan. – Amúgy meg nem tudom a neved, Te is az enyém, ez már komoly előny, Camryn! 
- Te kedves vagy velem! – mormolta csöndesen, szemeit összehúzva méregetett ismét azzal a bizonyos tekintettel.
- Te sem akartál még felfalni – nevettem fel. – Amúgy nem igazán értem, hogy miért nem közelednek feléd. Szerintem tök aranyos csaj vagy, és valóban nem tehetsz arról, hogy hova születtél. Tényleg, neked nincsenek testvéreid? Úgy lenne logikus, főleg ilyen rangos családban.
- De, van egy bátyám – fújta ki a levegőt fáradtan, szinte már letörten.
- Akkor miért nem mondjátok meg neki közösen a véleményeteket? Ha nekem lenne testvérem, biztos ezt tenném.
- Csak az a probléma, hogy az én bátyámat száműzték innen, ugyanis elárulta a családunkat – értetlenkedve húztam fel a szemöldökömet, vártam, hogy Camryn folytassa. – Biztos hallottál már a hetekkel ezelőtti csatáról. – bólintottam. - A testvérem a vérfarkasok mellé állt érthetetlen okokból kifolyólag, és éppen azon vagyok, hogy rájöjjek, miért.
- Már értem, hogy miért vagy ennyire apukád ellen – jegyeztem meg vonakodva, nem akartam semmi rosszat mondani, mindössze segíteni ennek a lánynak. Szimpatikus az első, ijesztő benyomás ellenére. Talán, még barátok is lehetünk idővel.
- Mi lenne, ha inkább Te mesélnél magadról? – Ó, az imádott téma, melyet legszívesebben jó messziről elkerülnék. Azonban, vajon mit szólna, ha elárulnám neki, hogy egy mutáns, félvérrel van dolga, aki nincs tisztában a saját képességeivel?
- Nem hinném, hogy ez egy jó ötlet, mert amint megtudnád, hogy mi vagyok, Te is pontosan ugyanúgy tekintenél rám, mint az apámon kívül mindenki más.
- Igazából, érdekelne, hogy mi vagy, mert amikor beléptél a szobába felfigyeltem rá, hogy a szívverésed sokkal gyorsabb egy átlagos vámpírénál – villantott egy gyanakvó vigyort, majd beszélt tovább. – Először azt hittem, hogy csak az izgalom miatt, amiért új környék, idegen ház, de aztán jobban megfigyeltelek, és még mindig ugyanaz az ütem, változatlan. – Nagyot nyeltem, majd lesütöttem a pillantásom, fogaim mélyen ajkamba vájtak. Őszintén rettegtem az igazságtól, és el sem mertem képzelni ennek a lánynak a reakcióját.
- Meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek. Nem ismerlek, de megbízom benned, oké? Feltéve, ha beleegyezel, hogy az igazság ellenére is a barátom maradsz.
- Szóval barátok leszünk? – kérdezett vissza rögtön egy széles mosollyal Camryn, miközben barna íriszei felcsillantak.
- Akár – bólintottam már-már a bátorságom határait feszegetve.
- Hadd halljam! – ragadta meg izgatottan a kézfejemet Camryn, szemeit nagyra nyitotta és várta a kétségeit kielégítő tartalmas választ.
- Félig vámpír, félig boszorkány – motyogom cérnavékony hangon, mint egy öt éves kislány, kinek ellopták a nyalókáját.
- Aszta! Muszáj elmesélned mindent! – tátotta a száját, még mindig teljesen bezsongva. Önkéntelenül is, de felkacagtam a tényen, miszerint Camrynt nem taszítja az, hogy más vagyok. Már éppen itt volt az ideje, hogy megtaláljam azt a személyt, aki elfogad olyannak, amilyennek születettem, és nem néz rám ferde szemmel, amiért különleges vagyok.  Azt hiszem, valóban megtaláltam a számomra ideális barátnőt.