Don't let me down

Vicces, hogy ide posztolgatok, mert valószínűleg sosem fogja ezt látni senki, de természetesen megteszem! 

Ha esetleg valaki régen olvasta ezt a blogot, annak szeretném ünnepélyesen bejelenteni, hogy a könyv megíródott. Ugyan a szereplők új neveket kaptak, és urban-fantasy helyett high-fantasy/epic-fantasy lett belőle, de elkészült!

A fülszöveg:

Egy holdfényes éjszakán Raine faluját egy szégyentelen árulás rázza meg: a vámpírok klánvezérének fia, Brevan Blight, aznap másik utat választ. Azonban senki sem érti, miért az ellenség oldalán sorakozik fel a csatában, ahol ismét ártatlan lelkek vesztik életüket egy olyan régre nyúló ellentét miatt, melynek elsimítására csak egy valaki lehetne képes...

Elowen Noom különleges: kék szeme csillog, azonban nem a magabiztosságtól. Egy olyan ősi titkot hordoz, amiről még ő maga sem tudja, mennyi veszélyt is rejt valójában.

Vámpírok, vérfarkasok, szeretet, szerelem, árulás... 

Don't let me down.

A módosítások a neveket illetően:

David - Brevan
Camryn - Riven
Lucille - Elowen
Jonathan - Landor
Margaret - Emara
Nicolas - Lonan

Szerintem sokkal jobbak lettek, főleg, hogy külön világot kapott a történet. 

A történetet a Wattpad profilomon találhatjátok meg: @lizim02

Kedvcsinálóként itt lenne a borítója:

Walk through the dark, what do i find?

A linkre kattintva elérhető a befejezett történet!

DON'T LET ME DOWN

06. Mi még nem találkoztunk...

Sziasztok! Nem tudom, olvassa-e még egyáltalán valaki, mert teljesen jogos, ha nem, mert elhanyagoltam, nem volt időm írni. De most itt vagyok egy új résszel, és biztosra mondom, hogy lesz következő is! Ha idetévednél, és elolvastad véletlen a részt hagyj kérlek nekem egy kis visszajelzést akár itt megjegyzésben, akár chaten! Mindennek nagyon örülök! Köszönöm szépen!

CAMRYN HALDING

Összerezzentem, amikor a bejárati ajtót kimondottan hangosan bevágódott a földszinten, majd apám mély hangján anyámat kérdezte a pincében elhelyezkedő vérkészletről. Szinte fel sem fogtam anyukám válaszát, ugyanis a következő pillanatban apám, már a lépcsőn tartott felfelé, valószínűleg hozzám. Egy kétméteres ugrással hamar elértem az ablakomhoz, amit még jobban kitártam, hogy kiáradjon bátyám illata végleg. Mint egy őrült legyeztem a kezemmel jobbra, azután balra, mondhatni táncot jártam a szobámban, míg apa ki nem tárta az ajtómat, s be nem lépett. Kővé dermedve álltam a szoba közepén, még levegőt is elfelejtettem venni, ahogy kőkemény tekintete végigjárta a helységet, végül pedig megállapodott rajtam, és felvonta a szemöldökét.

Nyugalom Camryn, minden rendben lesz! Csak beleképzelsz dolgokat a helyzetbe, minden a legnagyobb rendben lesz! – próbáltam nyugtatni magamat, de ettől még csak rosszabb lett.

- Minden rendben van anyáddal? Mintha kivirult volna hirtelen – értetlenkedett az öreg, miközben ijesztően megvillant a szeme. – Camryn! Ha megtudom, hogy itt járt… – kezdett automatikusan szimatolni. Önkéntelenül is nagyot nyeltem, mielőtt a szokásos hangnememben visszavágtam volna:

- Miből gondolod, hogy itt volt? – fintorogtam, de apám csak legyintett.

- Furcsa illat van itt, mintha keveredne…

- Ne is kezdj bele! – állítottam le, mielőtt még jobban belemerült volna a tanulmányozásba. – David szobájában voltam, mert hiányzik. Történet vége! – ejtettem ki már elég mogorván az utolsó mondatot. 

- Aha… - hümmögött egyetértően. – Mindegy, az igazság az, hogy most nem veszekedni jöttem – felvontam a szemöldökömet, még a fejemet is kicsit oldalra döntöttem, hogy jól hallottam-e a dolgot. Volt egyáltalán olyan az elmúlt hetekben, hogy ne veszekedni akart volna? 

Meglepetten pislogtam rá másodpercekig, majd még mindig hitetlenkedve leültem az ágyamra, és bal lábamat átvetettem a jobbon.

El sem tudtam képzelni, hogy miről akar beszélni, ha nem Dave-ről, és az illetlen viselkedési szokásaimról. Mondjuk a második pont szerintem jogtalan, ugyanis én csak az Ő környezetébe változom át egy elviselhetetlen, flegma, túlbuzgó, makacs egyénné, mert ki nem állhatom, amikor a nagyfőnököt játssza, miközben pedig sehol semmi.

- Hallgatlak! – emeltem rá tekintetemet.

- Mit tudtál a lányról? Normális? Láttad mire képes?  - tett fele egyszerre három kérdést, mire se időm, se kedvem nem volt válaszolni. Könyörgöm! A legjobb dolog, ami eddig történt velem, az az, hogy megismertem Lucy-t.

- Miért kérdezi ezt mindenki? – ugrottam fel együltömből megfeledkezve önmagamról, és meredtem apámra meglehetősen rondán.

- Ki kérdezte még? – S ekkor a levegő ismét megfagyott, mintha benn ragadtam volna az előző másodpercben, ugyanis egy hang nem férkőzött ki ajkaim közül, csak néztem magam elé, mint valami elmebeteg. – Camryn? – szólított már vészjóslóbb hangsúllyal.

- Anya! Anya kérdezte a minap, pont ugyanezt! – kaptam észbe, és kezdtem menteni a még menthetőt. Apa a tipikus gyanakvó tekintetével vizslatott, majd szemöldökét az égbe emelte, majd kijelentette:

- Figyellek!

- Remélem tisztában vagy vele, hogy feleslegesen fenyegetsz, ugyanis nem félek tőled! – vágtam hozzá rendíthetetlenül, ezután még pár másodpercig gyilkos haraggal egymást figyeltük, majd nemes egyszerűséggel kirontottam az ajtón, leszaladtam a lépcsőn, s sietősen távoztam családi házból. 

Tudtam, hogy David-hez most nem mehetek, mert azzal csak lebuktatnám magunkat, és tönkretennék mindent, ráadásul, engem is száműznének, vagy még rosszabb, megölnének. Ez pedig egyáltalán nem lenne kedvemre való.

De mégis, hogy a fenébe mondjam el Dave-nek, hogy nem viccből kell elhalasztanunk a találkozókat? Küldjek levelet? De mégis kinek? Egyáltalán átengednék a határon? Biztos, hogy nem.

Talán egyik este kéne kiszöknöm hozzá, de az talán még kockázatosabb lenne, főleg most, hogy apám gyanakszik. És, ha egyszer Ő beindul, akkor addig nem áll le, míg ki nem deríti, s nem ítélkezik a helyzet felett.

- Camryn? – felkaptam a fejemet a nevem hallatára, s egyből pásztázni kezdtem az épületeket körülöttem, de amikor a közvetlen magam fölé néztem, rögvest megpillantottam az ablakból  félig kilógó, és hevesen integető Lucy-t. Fel sem tűnt, hogy eljöttem idáig… - Bejössz?

- Ha beengedsz – villantottam egy vigyort, mire Lucy eltűnt a látóteremből, a következő pillanatban pedig már a nyitott ajtóban állt, s engem nézett. 

- Na? Mire vársz? – érdeklődött mosolyogva. Pár másodpercig összehúzott szemöldökkel meredtem barátnőmre, majd hirtelen berontottam még Lucy-t is magammal sodorva az ajtón, ami a nagy izgatottság közepette még be is csapódott utánunk. Szegényt elég váratlanul érhette hevességem, ugyanis halálra vált arccal nézett le vállait szorongató kezeimre, majd vissza az arcomra.

- Bocsi – léptem hátra rögtön, amint felismertem a helyzetet.

- Azt hittem, most megölsz – fújta ki a levegőt, hangjából még ki véltem hallani a feszültséget. – De, most már oké, szerintem jól vagyok.

- Ennek örülök – csaptam össze a tenyereimet, mire Lucille ismét összerezzent. – Nyugi már! – figyelmeztettem. – Otthon van apukád?

- Nincs, miért? – vonta össze szemöldökét. 

- A következő tíz percben haza fog jönni? 

- Nem, Cam, miért? Mi a baj? 

- Segítened kell, mert nagyon elrontottam a dolgokat! – sóhajtottam fel tehetetlenül.

LUCILLE HOWARD

Kicsit megilletődtem Camryn mondatán, miszerint tőlem várja a megváltást, de csak bólintottam, majd megragadtam a kezét, és magam után húztam a nappaliba, hol helyet foglaltunk a kanapén egymás felé fordulva.

- Szóval miben kéne segítenem? – kérdeztem.

- Tudod, már sokat meséltem a bátyámról David-ről, akivel titokban találkozgattam az erdőben. – kezdett bele szinte suttogva. - Ma majdnem elszóltam magam a dolgokkal kapcsolatban, így apám gyanakodni kezdett. Tudom, hogy figyel engem, valószínűleg most is itt áll valahol a ház környékén valamelyik csatlósa, és hallgatózik, úgyhogy megpróbálom rövidre fogni – bólintottam, miszerint megértettem. – Annyi lenne a dolgod, hogy elmész Dave-hez, és megmondod neki, hogy mi a helyzet.

- Én? Nem is ismerem – tiltakoztam hevesen.

- Ha kérhetnék mást, akkor megtenném, hidd el! De jelenleg nem számíthatok másra – húzta el a száját jobbra, majd balra. Nem tehetek róla, de megesett a szívem barátnőmön, ugyanis csak felsóhajtottam, majd talpra álltam.

- Hova menjek?

- Köszönöm, Lucy! – ugrott egyenesen a nyakamba Camryn, és ölelt át szorosan. Természetesen visszaöleltem, majd lágyan eltoltam magamtól, és kérdő tekintettel meredtem rá. Cam rögtön vette az adást, s magyarázni kezdett. Jó öt percembe telt, mire megértettem az információt, és útnak mertem indulni egyedül. Cam még egyszer megölelt hálája jeléül, majd eltűnt a szemem elől, én pedig belevetettem magam az erdő sűrűjébe.

Sokáig csak egyenesen mentem, néha-néha megálltam, és a levegőbe szagoltam, hátha felismerem a srác illatát, de sajnos semmit sem éreztem. Látszik, hogy tapasztalatlan vagyok, ráadásul félvér. 

Amikor egy egészen hasonló tisztáshoz értem, mint amit Camryn körülírt megtorpantam, és háromszázhatvan fokos fordulatot tettem, de nem láttam, és nem is hallottam senkit. Méregettem az égig érő fákat, dús bokrokat, percekig forogtam a saját tengelyem körül, de egy árva lelket sem találtam erre. 

Már teljesen úgy voltam a dologgal, hogy megpróbálom legközelebb, és már indultam is volna visszafelé, de ekkor az egyik bokor megzörrent mögöttem. Rögtön odakaptam a fejemet, és szembefordultam a növényzuhataggal.  Néma imát mondtam magamban, hogy ne egy hatalmas vadállat legyen, gondolok itt, például egy testes vérfarkasra. Szerencsére imáim célba értek, ugyanis a zöld sűrűségből egy magas, barna hajú, barna szemű, izmos srác lépett elő, majd nézett le rám érdeklődve.

- Te lennél David?  - tettem fel rögtön a legfontosabb kérdést, miután megtaláltam a hangomat.

- Pontosan. Te pedig… - húzta el a „pedig” végét. – Mi még nem találkoztunk… ugyanis lehetetlenség, hogy ne emlékezzek egy ilyen lányra – kacsintott rám vigyorogva. Tátott szájjal bámultam az előttem álló srácra, és egyszerűen nem tudott eljutni az agyamig, hogy most egy száműzött fiúval társalgok, ha lehet ezt egyáltalán beszélgetésnek nevezni, hisz’ két perce folyamatosan úgy bámulok rá, mint egy fogyatékos. – Na, mi van? Nem tudod a neved?

- Izé… - léptem közelebb, s bátortalanul felé nyújtottam a kezemet, David pedig rögtön megragadta azt. – Lucille Howard vagyok – jelentettem ki némi éllel a hangomban. David egy kicsit elbizonytalanodott, végül mérlegelte a helyzetet, s szemei elkerekedtek. Remek. Egy újabb vámpír, aki csak a szörnyeteget látja bennem.

05. Eredeti cél beteljesítése nélkül...

Sziasztok! Nos, nem igazán tudok mit mondani. Már elnézést sincs pofám kérni, mert valahogy nem illene már ide az sem. Itt az ötödik rész, fogalmam sincs, hogy mikor lesz, vagy egyáltalán lesz-e hatodik rész. :)

2 héttel később

CAMRYN HALDING

A fák között szlalomozva siettem a rétre, hol találkoznunk kellett Daviddel. Néhol meg-megálltam, és mélyet szippantottam a friss levegőből, hogy tüdőm kitisztuljon, és biztos lehessek benne, hogy senki sincs a nyomomban. Nem kockáztathatom meg, hogy rajtakapjanak még egy Haldinget azon, hogy elárulja a faját, vagy mi. Azóta sem tudom felfogni, hogy miért ekkora bűn barátkozni az állítólagos szomszédjaiddal. Én is szörny, Ő is szörny, hol itt a probléma?

Világmegváltó gondolatmenetem végén egyszerűen csak megforgattam a szememet, majd ismét belevetettem magam az erdő sűrűjébe. 

- Csak tíz perce várok rád – vetett rám lenéző pillantást bátyám egy huncut mosoly keretében, miközben lazán magához húzott, hogy megölelhessen. Hanyagul átkaroltam a derekát, és beszívtam ismerős illatát. 

- Dave, két lehetőség volt! Az egyik az, hogy megvárakoztatlak, a másik pedig, hogy apával az oldalamon jövök – David erre csak felhorkantott, majd megrántotta vállát és eltolt magától.

- Mesélj a mutánsról – utasított rögtön, ahogy leheveredtünk egy fa árnyékába a vakító napsugarak elől.

- David! Egyáltalán nem érdemli meg, hogy így nevezd! – dorgáltam szinte reflexből bátyámat, főleg a tipikus „több vagyok a másiknál” hanghordozása miatt, mert ki nem állhatom, amikor ezt csinálja. – Mellesleg van neve, mint tegnap említettem.

- Ne haragudj, húgocskám! Meg tudsz nekem bocsájtani? – szemeit nagyra tárta, miközben hatalmasakat pislogott felém, ajkai apró, hamis mosolyra húzódtak.

- Fú, de utállak! – löktem arrébb nevetve a mihasznát. Velem ne szórakozzon, amikor komoly témát próbálok megvitatni vele.

- Oké – nevetett fel, mosolya szinte fülig ért. – akkor… - de mondatát nem tudta befejezni, ugyanis illetlenül közbeszóltam.

- Mi bajod van ma, tesó?

- Semmi! Már jó kedve sem lehet az embernek? Vagyis, vámpírnak…de ez most mindegy. – húzta össze szemöldökét, de arcáról még mindig leolvasható volt a boldogság. Az ég felé emeltem tekintetem és kétszer megráztam fejemet.

- De, de David, neked sosincs ennyire jó kedved. Mi történt? – érdeklődtem már összeráncolt homlokkal. Valami nekem itt rettentően furcsa, és addig nem távozok, míg ki nem derítem mi áll a háttérben.

- Camryn – ragadta meg a kezemet. – Változnak az idők, te is tudod, és legszívesebben elmondanám, de nem tehetem. Még nem vagy kész az igazságra, és ezt Te magad is jól tudod valahol legbelül.

- Basszus, mint egy elcsépelt szappanopera! – törtem ki véglegesen. – Nekem ne merd azt mondani, hogy nem állok készen! Honnan tudhatnád, hogy készen állok-e, ha el sem mondod magát a dolgot?  - kiabáltam vele torkom szakadtából. – Mondd el, miért kellett apa ellen fordulnod, mondd el, hogy mi a franc bajod van, mondd el, mi változott meg, kérlek! Egyszerűen nem bírom tovább! Ne titkolózz előlem! Jogom van az igazsághoz, David! – pattantam fel, majd meredtem rá ellenségesen. Vártam, hátha megszólal, de David csak ült, egyenesen velem szemben. Még csak nem is pislogott, annyira megilletődött kitörésem végett. Végül lesütötte barna tekintetét, és összeszorította száját.

- Gondoltam – horkantam fel, majd bevetettem magam az erdő sűrűjébe.

DAVID HALDING

- De Cam… – szóltam utána, de már hiába strapáltam magam, húgom eltűnt az égig érő fák takarásában. Szinte nem is gondolkodtam, csak utána vetettem magam. Valamiért nem tudott érdekelni, hogy átlépem a falu határát, még az sem, hogy milyen következményekkel jár majd mindez. Én csak beszélni szeretnék a kishúgommal, na meg elmondhatatlanul kíváncsi vagyok az új barátnőjére, kivel már most remek kapcsolatot ápol, hiszen megvédte a bántó szavaimtól. Camryn-re pedig nem jellemző, hogy számára ismeretlen, jelentéktelen személyeket bevédjen, ha nem szeretné már most valamennyire ezt a furcsa, titokzatos élőlényt, akkor valószínűleg velem beszélte volna ki minden titkát, ugyanis én vagyok a bátyja, az a személy, aki mindig ott volt neki, születésétől fogva.

Ahogy az erdő szélére értem, és megpillantottam az ismerős környéket, kapucnimat mélyen a fejemre húztam, nehogy felismerjenek a helyiek. Szerencsére vannak agybajosok a klánban, úgyhogy nem tűnik ki a tömegből kapucnis valóm.

Lassú, nyugodt léptekkel közelítek a ház felé, hol az állítólagos apámmal éltem le tizennyolc évet, és mit sem sejtettem az egészről, csak maga a tény volt, hogy ez a vámpír csak kihasznál engem, és semmibe vesz. Mély levegőt veszek, muszáj uralkodnom magamon, az ösztöneimen, melyek azt súgják, hogy menjek, és tépjem hatfelé azt a büdös szélhámost, kinek van mersze az apámnak, sőt apánknak nevezni magát.

Amint elértem az átlagnál magasabb épületet, rögtön megkerültem, és úgy döntöttem, hogy hátulról támadok. Végül felmásztam Camryn ablakáig, ami hál’ Istennek éppen nyitva volt. Először csak elővigyázatosan belestem, nincsenek-e szülők a közelben, aztán behuppantam. Az ismerős környezetet látva agyamat emlékek ezrei töltötték meg a kishúgommal kapcsolatban. Az első lépéseink, érdekes gyerekkor, majd a durva tinédzser élet.

Körbeforogtam a szobában, hogy jobban szemügyre vehessem. Szinte semmi sem változott. Az ágy még mindig az ablak alatt, a képek a falon, ahol még boldogok voltunk.

Úgy határoztam, hogy itt várom meg Camrynt és reménykedek, hogy nem érzik meg a szagomat odalent. Habár ikrek vagyunk, csak nem különbözünk annyira.

A következő percben pedig meghallottam, ahogy valaki, - remélhetőleg Camryn – feltrappol a lépcsőn, és kicsapja az ajtót. Automatikusan húzódtam az ágy alá, hátha nem a várt személy toppan be, de amikor megláttam a kék farmert, már biztosan tudtam, hogy ez csak a húgom lehet. Ezért magabiztosan kicsusszantam a védelmet biztosító bútor alól és megérintettem a húgom vállát hátulról. Camryn halál nyugodtan fordult meg, de amikor meglátott, arca megnyúlt, és ijedtében felsikoltott.

- David?!

- Az ég szerelmére, Camryn! – tapasztottam tenyeremet az ajkaira, hogy elhallgattassam. – Csöndben maradnál? – suttogtam feszülten. – Most szépen elveszem a kezem, megígéred, hogy nem kiabálsz, és keltesz feltűnést? – Cam bólint, mire hátráltam egy lépést, a következő minutumban pedig kiugrottam az ablakon, és a ház sarkába húzódtam.

- Mit mondtál az előbb? – kérdezte meglepett hangon édesanyám. 

- Csak találtam egy képet, ami…

- Hol van? – érdeklődött rettenthetetlenül anyukánk.

- Ki?

- Tudom, hogy itt van, érzem a szagát.

- Anya, képzelődsz valószínűleg! – vágja rá azonnal Camryn. 

- Kérlek, kislányom! Csak egy pillantást! Apád nincs otthon. – Még szép! Érdekes is lenne, ha jelen lenne…

- Ha még itt is lenne, David, honnan tudhatnám biztosra, hogy nem szaladsz rögtön apához? – tette fel a kérdést Camryn. Hangjában bizonytalanság volt felfedezhető, habár arcát nem láttam, de biztosra vettem, hogy a szemöldökét ráncolja éppen.

- Hát nem bízol bennem? Ígérem, egy szót sem szólók, csak hadd lássam a testvéred! – Camryn egy szót sem szól, csak hallom, ahogy fel-alá sétálgat.

- Dave? – szólított, mire elmosolyodtam, és visszamásztam a szobába. Ahogy édesanyám megpillantott, szinte azonnal a nyakamba vetette magát. Erősen magához szorított, miközben a hátamat simogatta.

- Kisfiam! – kezdett bele. – Tudod Te egyáltalán, hogy min mentem keresztül miattad?

- Sajnálom anyu – mormoltam csöndesen, majd eltoltam Őt magamtól. 

- Mi van veled, kicsikém? Van hol aludnod? – aggodalmaskodott „anya módra”.

- Persze, anyu, egész jól megvagyok. Minden rendben van velem, ne félj! – próbáltam megnyugtatni némiképp, de az arckifejezését elnézve nem sikerült valami hatásosan.

- Örülök, hogy láttalak, édesem! De menned kell, John bármelyik percben itt lehet, és ha megtudja…

- Értem én, anya, már itt sem vagyok! – bólintottam, és Camrynhez léptem. Megöleltem, miközben a fülébe súgtam, hogy holnap jöjjön.

Ezután anyát is egy könnyed ölelésben részesítettem, végül pedig az eredeti cél beteljesítése nélkül távoztam, ugyanis Cam-el nem tisztáztunk semmit, és az új lányról sem tudok semmit még mindig.

04. Barátnő?

Sziasztok! Itt is a következő rész, mely nem lett olyan hű, de hosszú... amolyan kis lightos rész lett.  Remélen nem lett borzalmas, várom a véleményeiteket! Ezt is inkább átvezető, jelentéktelenebb résznek nevezném.

LUCILLE HOWARD

Apa hivatalos arckifejezéssel az arcán nyomta meg a Halding rezidencia csengőjét, amikor másnap reggel ismét megérkeztünk a klán vezérének óriási házához. Jonathan szinte azonnal ajtót nyitott, és betessékelt minket a giccses nappalijába, ahol a kanapén egy barna hajú lány foglalt helyet, és feszes, unott arckifejezéssel bámult Jonathan-re, míg a férfi elhelyezkedett mellette, és lazán átvetette a vállán a kezét.

- Úgy gondolom, hogy nincs szükség színjátékra – húzódott el magabiztosan a lány, majd kecsesen felállt és átsétált egy fotelhez, hol leült, és jobb lábát átvetette a másikon.

Jonathan egy szúrós pillantással jutalmazta az imént lejátszódó jelenetet, végül ránk emelte tekintetét, és intett, hogy helyezkedjünk el. 

- Elnézést az előbbi miatt. Ő itt a lányom, Camryn – Camryn ismét apjára meredt, majd inkább fintorogva elfordította róla tekintetét, és rám nézett. Egyenesen a szemembe. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor kijelenthetem, hogy a vér is megfagyott az ereimben Camryn tekintetétől. Lehet, paranoiás vagyok, de legutóbb akkor néztek így rám, amikor megtudták, hogy mi is vagyok valójában. Végül úgy döntöttem, hogy állom a sarat, és már éppen készen álltam farkasszemet nézni vele, amikor hirtelen elmosolyodott, és az ajtó felé biccentett a fejével. 

- Igen, Camryn vagyok, sziasztok! – intett egyet nyugodtan, még mindig rám koncentrálva.

- Szia, Nicolas Howard vagyok, Ő pedig a kislányom, Lucille – mosolygott Camryn-re apu, majd visszafordult Jonathan felé. 

- Lányok, mi lenne, ha kimennétek kicsit ismerkedni, míg mi megbeszéljük a házzal kapcsolatos dolgokat? – vetette fel a klán vezér egy apró vicsorral – ami talán már egy gyenge mosolygás félének is hívható. 

- Remek ötlet! – helyeselt azonnal édesapám, majd izgatottan megbökte az oldalamat. – Menjél, szerezz barátokat!

Csak forgattam a szememet, egyáltalán nem volt ínyemre, hogy ezzel a csajjal kell barátkoznom. Egyrészt, mert vámpír, másrészt, Ő Jonathan lánya, harmadrészt pedig félelmetesen tudja vizslatni az embert.

Camryn felpattant, majd, mintha ezer éve ismernénk egymást megragadta a karomat és egyenesen az ajtó felé kezdett húzni, aztán ki azon, végül szíveskedett elengedni az udvar kellős közepén.

- Gyere velem – kért egészen normális hangnemben, ezért úgy döntöttem, hogy egyszer élünk, és követtem Camrynt. Sokáig meg sem állt, csak haladt előre magabiztosan, míg be nem értünk a fák védelmet nyújtó rejtekébe. Itt lelassított és besorolt mellém.

- Miért kellett ennyire messze jönnünk a civilizációtól? Itt akarsz megölni, vagy mi? Mert akkor essünk túl rajta…  

- Nem öllek meg – nevetett fel könnyedén, szinte gondtalanul kacagott. – Mi okom lenne? Csak beszélgetni szerettem volna, minél messzebb attól az unintelligens, arrogáns, irányításmániás idiótától.

- Most az apádról társalgunk, ugye? – kérdeztem vissza azonnal meglepetten az erős, bántó szavak hallatára. Komoly gondok lehetnek, ha így beszél a tulajdon édesapjáról. Jó megfigyelő vagyok, tudtam én, hogy van valami negatív ebben a vámpírban.

- Igen – bólintott száját elhúzva először az egyik, majd a másik irányba. – Figyelj, sajnálom, ha megijesztettelek. Nem sűrűn beszélek, - ahogy elnézlek - velem egykorú lányokkal.

- Mégis miért nem? – csodálkoztam. Az oké, hogy a tekintetével egy egész hadat képes lenne harcképtelenné tenni, de ezen az apró dolgon kívül normális lánynak tűnik, az apja iránti számomra még érthetetlen indulattól eltekintve.

- Mindenki nagy ívben elkerül miatta. Attól félnek, hogy bajt hozok a fejükre, vagy megöli, száműzi őket az apám – emelte ki különösebben a „száműzni” szót. Netalán lenne valami jelentősége, vagy ismét előtört belőlem a túlzott paranoia?

- Ismernek téged egyáltalán? – érdeklődtem száj tátva. Azon kaptam magam, hogy sajnálom ezt a vámpírlányt, illetve sikerült felfedeznem bennünk az első kettő közös tulajdonságot. Az elszigeteltséget, és a kemény, barátok nélküli élet pontos ismeretét. 

- Na, látod! Ez itt a gond, senki sem ismer igazán. Most is, egy idegennek panaszkodom! Hát nem szánalmas? Még a nevedet sem kérdeztem meg, be sem mutatkoztam hivatalosan, és már a problémáimmal fárasztalak – sóhajtott bánatosan, szigorúan a földet szuggerálva.

- Hé, én megértem, főleg a barátok nélküli részét a helyzetnek – mosolyogtam rá barátságosan. – Amúgy meg nem tudom a neved, Te is az enyém, ez már komoly előny, Camryn! 

- Te kedves vagy velem! – mormolta csöndesen, szemeit összehúzva méregetett ismét azzal a bizonyos tekintettel.

- Te sem akartál még felfalni – nevettem fel. – Amúgy nem igazán értem, hogy miért nem közelednek feléd. Szerintem tök aranyos csaj vagy, és valóban nem tehetsz arról, hogy hova születtél. Tényleg, neked nincsenek testvéreid? Úgy lenne logikus, főleg ilyen rangos családban.

- De, van egy bátyám – fújta ki a levegőt fáradtan, szinte már letörten.

- Akkor miért nem mondjátok meg neki közösen a véleményeteket? Ha nekem lenne testvérem, biztos ezt tenném.

- Csak az a probléma, hogy az én bátyámat száműzték innen, ugyanis elárulta a családunkat – értetlenkedve húztam fel a szemöldökömet, vártam, hogy Camryn folytassa. – Biztos hallottál már a hetekkel ezelőtti csatáról. – bólintottam. - A testvérem a vérfarkasok mellé állt érthetetlen okokból kifolyólag, és éppen azon vagyok, hogy rájöjjek, miért.

- Már értem, hogy miért vagy ennyire apukád ellen – jegyeztem meg vonakodva, nem akartam semmi rosszat mondani, mindössze segíteni ennek a lánynak. Szimpatikus az első, ijesztő benyomás ellenére. Talán, még barátok is lehetünk idővel.

- Mi lenne, ha inkább Te mesélnél magadról? – Ó, az imádott téma, melyet legszívesebben jó messziről elkerülnék. Azonban, vajon mit szólna, ha elárulnám neki, hogy egy mutáns, félvérrel van dolga, aki nincs tisztában a saját képességeivel?

- Nem hinném, hogy ez egy jó ötlet, mert amint megtudnád, hogy mi vagyok, Te is pontosan ugyanúgy tekintenél rám, mint az apámon kívül mindenki más.

- Igazából, érdekelne, hogy mi vagy, mert amikor beléptél a szobába felfigyeltem rá, hogy a szívverésed sokkal gyorsabb egy átlagos vámpírénál – villantott egy gyanakvó vigyort, majd beszélt tovább. – Először azt hittem, hogy csak az izgalom miatt, amiért új környék, idegen ház, de aztán jobban megfigyeltelek, és még mindig ugyanaz az ütem, változatlan. – Nagyot nyeltem, majd lesütöttem a pillantásom, fogaim mélyen ajkamba vájtak. Őszintén rettegtem az igazságtól, és el sem mertem képzelni ennek a lánynak a reakcióját.

- Meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek. Nem ismerlek, de megbízom benned, oké? Feltéve, ha beleegyezel, hogy az igazság ellenére is a barátom maradsz.

- Szóval barátok leszünk? – kérdezett vissza rögtön egy széles mosollyal Camryn, miközben barna íriszei felcsillantak.

- Akár – bólintottam már-már a bátorságom határait feszegetve.

- Hadd halljam! – ragadta meg izgatottan a kézfejemet Camryn, szemeit nagyra nyitotta és várta a kétségeit kielégítő tartalmas választ.

- Félig vámpír, félig boszorkány – motyogom cérnavékony hangon, mint egy öt éves kislány, kinek ellopták a nyalókáját.

- Aszta! Muszáj elmesélned mindent! – tátotta a száját, még mindig teljesen bezsongva. Önkéntelenül is, de felkacagtam a tényen, miszerint Camrynt nem taszítja az, hogy más vagyok. Már éppen itt volt az ideje, hogy megtaláljam azt a személyt, aki elfogad olyannak, amilyennek születettem, és nem néz rám ferde szemmel, amiért különleges vagyok.  Azt hiszem, valóban megtaláltam a számomra ideális barátnőt.

03. Féltek az ismeretlentől...

Sziasztok! Arra kérnélek Titeket, hogy aki elolvassa ezt a fejezetet, az hagyjon egy kis véleményt a végén, mert őszintén érdekel engem, hogy érdemes-e folytatnom! :) 

Köszönöm annak, aki megteszi, mert még kódot sem kell írni! :)

LUCILLE HOWARD

- Meg kell ígérned, apa – álltam elé, s szorítottam meg a kézfejét. – Tudod, hogy nem értenék meg, és pont ezért mentem bele ebbe, hogy csatlakozzunk egy másik klánhoz – kérleltem csöndesen, miközben mélyen, kék tekintetébe meredtem. Bízom benne, hiszen Ő az édesapám, és tudom, hogy csak a legjobbat akarja nekem az őszinteségével, de ha ezek a vámpírok rájönnek, hogy mi vagyok, azonnal kinéznek maguk közül, és ez az, amire egyáltalán nincs szükségem. Több mint tíz, klánban fordultunk már meg az eltelt tizenhét év alatt, s amikor körvonalazódott a lényekben, hogy miféle szerzet vagyok, rögtön az ellenségeim lettek. Féltek az ismeretlentől, féltek attól, hogy bántani fogom őket, esetleg bajt hozok a fejükre a származásommal. Azonban én vagyok az utolsó, aki tehet erről az egészről, ugyanis ha tizenhét és fél évvel ezelőtt édesapám nem fekszik össze egy boszorkánnyal, akkor nem foganok meg, és édesanyám nem hal bele a szülésbe sem.

És most ismét itt állunk egy új élet kapujában, új személyekkel, új helyszínnek megspékelve, és én mégis elmondhatatlanul rettegek.

- Azt hittem, ezt már megbeszéltük, kincsem – mosolyodott el apukám, miközben kihúzta tenyereit az enyémek közül és nemes egyszerűséggel belém karolt. – Mehetünk? Ne várassuk meg Jonathant – indult meg magabiztosan a kisebb-nagyobb házak között, s addig húzott maga után, míg el nem értünk az összes közül a leghatalmasabbhoz. 

- Ki az a Jonathan? – suttogtam feszült hangon, míg édesapám mutatóujját a csengőre helyezte, majd megnyomta azt.

- A klán vezére, drágám. Viselkedj normálisan! – utasított, majd egy illedelmes mosolyt varázsolt az arcára.

- Jó napot! Fáradjanak beljebb! – jelentette be azonnal - valószínűleg - Jonathan, miután kitárta nekünk az ajtót. Arckifejezése feszes, szinte már ijesztően flegma volt, tipikus főnök, mint láttam. Ahogy beléptünk a házba rögtön megcsapott a kellemes illat, mely bent terjengett. Amolyan barátságos volt az egész, az előszoba falait barna festék borította, de ahogy a nappaliba invitáltak minket a színek egyre harsányabbak lettek. Itt a bézs árnyalatai voltak felfedezhetők az egyes falrészeken.

- Foglaljatok helyet! – próbált egy apróbb mosolyt kicsikarni magából Jonathan, ami leginkább vicsorgásnak látszott egy ismeretlen számára. – Azt javaslom, hogy tegeződjünk!

- Rendben – felelt apám, majd kezet nyújtott Jonathan-nek, ki készségesen viszonozta azt. – Nicolas Howard! – bólintott édesapám, végül rám emelte pillantását, és felsóhajtott. – Ő pedig itt a lányok, Lucille.

- Lucille Howard – apró mosollyal próbáltam leplezni a vállaimon ülő, szűnni nem akaró feszültséget. 

- Örülök, hogy megismerhetlek, Lucille! Jonathan Halding vagyok! – Csak bólogatok, ugyanis egy értelmes mondat nem jut eszembe, amit megoszthatnék velük.

-  Remek! Akkor most beszélgessünk kicsit a szabályokról, és a jelenleg uralkodó veszélyes helyzetről, és személyes kilátásaimról – ajánlotta Jonathan, majd rögtön bele is kezdett. -  Nem régiben a falu, és lakói egy borzalmas csatába keveredtek, ismét. A szomszédságunkban ugyanis ősellenségeink, a lükantróp nép él, akikkel pár hete kiéleződtek az ellentéteink. Az eleve siralmas csatának, a végére még szomorúbb végkimenetele lett. Rengeteg veszteség érte az így sem óriási klánunkat. Apákat vesztettünk el, fiatal gyerekeikkel, és ezt mind a mocskos kutyák miatt odaát – szinte köpte a szavakat, annyira beleélte magát a történetbe. Szemében gyilkos láng tombolt, úgy nézett ki, mintha Ő vesztette volna a legtöbbet az ütközet során.

 - Ez azt akarja jelenteni, hogy a közeljövőben újabb támadás várható? – kérdezett vissza apa nyugtalanul. Ő sosem kedvelte különösebben az ilyen háborúkat a törzsek között, az én apám mindig is békés természetű volt. Neki nem életcélja az ölés, a másik elpusztítása, a békét viszont nagyra értékeli, és támogatja.

- Nem, ugyanis mint mondtam, rengeteg emberünk veszett oda. Mi most inkább lapítunk, talán egy-két év múlva újra növekszik a létszámunk, és akkor vissza tudunk vágni az ellenségnek.

- Akkor bizonytalan ideig béke várható.

- Pontosan – felelt Jonathan. Apa csak hümmögött, és bólogatott. 

- Ez azt jelenti, hogy csatlakoznak? – érdeklődött Jonathan Halding egy újabb vicsorgással a szája szélén. Vajon ez a vámpír tud egyáltalán őszintén mosolyogni?

Nem ismerem, de szívből sajnálom azt, aki igen, mert én biztosan megőrülnék mellette. Túlzottan magabiztos, nagyképű, és lerí róla, hogy irányítani akarja az embert.

- Igen! Természetesen maradunk, de tudnia kell, hogy amint beköszönt a háború, mi mossuk kezeinket, és távozunk. A lányom előtt még itt az élet, rettentően fiatal, és nem kockáztatnám meg a korai halálát. – Hm, köszönöm, egyetlen, drága, aggódó édesapám, ez a lény itt és most elkönyvelte, hogy egy magatehetetlen kislány vagyok, aki az apukája lába mögé rejtőzik, amint probléma adódik. 

- Ahogy érzik – tárta szét a kezeit megadóan Jonathan Halding, majd egy teljesen más témával folytatta. – Ugye beszéltem szabályokról, nos, mindössze annyi a lényeg, hogy nincs az utcán vita, verekedés, aki bűnt követ el az büntetjük! Nincs kibúvás a tetteink alól, ez egy összetartó csapat, itt elvárjuk az őszinteséget, és vigyázunk egymásra. 

- Rendben, ez teljesen jogos és érthető, Jonathan – válaszolt apa, majd rögtön rátért a számára fontosabb témára. – Még szerettem volna megkérdezni, hogy ház témában, tudsz-e nekünk segíteni, mert azt még nem igazán sikerült találnunk.

- Ó, természetesen! Vannak eladó házak a faluban, menjetek egy kört, nézzetek ki egyet, és akár holnap, vagy még akár ma este, le is rendezhetjük a vásárlást. 

- Köszönjük! Akkor, úgy gondolom, ideje távoznunk – ráztak kezet ismét, s ezt követően Jonathan kikísért minket az ajtóig. – Még a nap folyamán hívni fogom, Jonathan! - intett édesapám, ezután pedig távoztunk a főnök házától.

- Nem is volt annyira kínos – sóhajtotta apu, majd rám vigyorgott. – Látod, kicsim? Jó lesz itt nekünk! Végre letelepedhetünk!

- Na és az a háború?

- Amiatt ne aggódj, lelépünk még azelőtt, hogy bekövetkezne – kacsintott rám, miközben szája már felfelé görbült, megint. Tekintetében öröm csillogott, teljes mértékben leolvasható volt róla, hogy végre boldog, amiért ismét találtunk egy normálisnak mondható klánt. – Na, gyere, nézzünk egy csinos házat! Választhatsz Te! – ragadta meg a kezemet, s öles léptekkel megindult a házak tömkelege között, engem maga után rántva.

CAMRYN HALDING

Kényelmesen hátradőltem a kanapén, míg jobb lábamat átvettem a balon, majd karjaimat mellem alatt kereszteztem, s felhúzott szemöldökkel meredtem édesapámra. Vártam, hátha végre kiböki, hogy miért hívott le minket, de nem szólt semmit, csak várt, és vizslatott minket.

- Megszólalsz még ma? Nem igazán érek rád! – villantottam mondandóm végén egy gúnyos mosolyt, mire apa felugrott, kezeit ökölbe szorította, és teli torokból ordítani kezdett velem.

- Te nem beszélhetsz így velem! Hogy van merszed egyáltalán? Erre tanítottalak? Mocskos kölyök! Még egyszer ilyet hallok, esküszöm, nem állok jól magamért!  – nyakán megfeszültek az inak, miközben megpróbálta lekiabálni a hajamat a fejem tetejéről. Fapofával hallgattam végig mondandóját, vártam, hogy lecsillapodjon, és újra támadhassak. Amikor végre lenyugodott csak visszaült a kanapéra, és ismét ránk emelte tekintetét.

Természetesen kihasználtam az újabb adódó alkalmat, és pimasz kis mosollyal folytattam.

- Megfordult már a fejedben, hogy engem is kitegyél? Legkönnyebb száműzni az embert… szerintem is. Ez tök pozitív dolog, legalább… - azonban nem fejezhettem be, mert amikor megéreztem egy eszméletlenül nagy ütést az arcomon, belém ragadtak a szavak. Döbbenten meredtem apámra, aki semleges, érzelemmentes pillantásokkal illetett engem.

- Te megütöttél – jelentettem ki még mindig lefagyva, miközben tenyeremmel a fájó pontot dörzsölgettem. Tudtam, hogy hamarosan elmúlik, de belül bosszút esküdtem ellene.

- És ha nem fejezed be továbbra sem, megkerestetem a bátyádat, és könyörtelenül, a szemed láttára öletem meg! – suttogta éles, ellenkezést nem tűrő hangnemben. Csak néztem rá, és nem bírtam elhinni, hogy ez lett abból az emberből, aki kiskoromban hintáztatott, nem engedett úgy aludni, hogy ne puszilt, ölelt volna meg minket.

- Elég volt! – kiáltott fel anyám végső elkeseredettségében. Őt viselte meg eddig is a legjobban ez az egész, és még mindig Ő kapja a hideg vizet a nyakába. – Ezt nevezitek családnak? Most kéne a legjobban összetartanunk, John!

- Akkor neveld meg a lányodat! – ordította erősen artikulálva, minden egyes szót kiemelve.

- Fáj neki a bátyja elvesztése, teljesen érthető ez a viselkedés, John! Te mit csinálnál a helyében?

- Egyetértenék a felnőtt, tapasztalt édesapám meglátásaival!

- _Ez egyszerűen felfoghatatlan! Hagyjuk, oké? Ezt majd később megbeszéljük! – tört ki anyukám ismét. – Elmondanád, amit akartál, vagy folytatjuk az értelmetlen veszekedést, és lassan, óvatosan semmisítjük meg a megmaradt családunkat?

- Na, igen, a bizonyos dolog, amiről apa beszélni szeretne. Azt hiszem körvonalazódott bennem, hogy nem Daviddel kapcsolatos, ugyanis eléggé feszült lesz attól, ha a bátyám kerül szóba.

-  Annyi a lényeg, hogy érkezett két új tag a klánba! Camryn, örülnék, ha összebarátkoznál a lánnyal, és kiderítenéd, hogy kik ezek, és honnan jöttek.

- Esélytelen – mormoltam sértődötten.

- Én vagyok az apád, és Te nem ellenkezel az én szavammal – emelte fel hangját az összes „én”-nél. – Nincsenek barátaid, kicsi lány! Ideje szerezni egyet.

- És miért nincsenek barátaim? Mert Te, igen Te, vagy az apám, és miattad senki sem akar a közelembe kerülni, mert félnek, hogy másnapra úgy végzik, mint David – kiabáltam most már én is. 

- Remek! Ma este bemutatlak Titeket egymásnak, virágszálam! Addig is, felmehetnél a szobádba, hogy ne itt rontsd a levegőt!

- Jonathan, a lányoddal beszélsz! – figyelmeztette anyu csöndesen. – Kérlek, vedd őt emberszámba.

- Még ha ember lenne! – forgatta szemét lenézően, majd bevonult a dolgozószobájába.

- Évről évre szörnyűbb… – mondtam magam elé meredve, s megszületett bennem egy terv, miszerint véget vetek apám egyeduralmának, visszahozom a testvéremet, s mindezt annak a titokzatos lánynak a barátságával fogom elérni, hiszen csak nem lehet annyira szörnyű az a lány, ha édesapám befogadta Őt a klánba.

Szünet vége - Ismét jelen vagyok

Sziasztok!

Na, eljutottam odaáig, hogy folytassam ezt a blogot is, ugyanis már kimondottan hiányzott. 

Mint láthatjátok új designel jelentkezem, és rengeteg friss lelkesedéssel, illetve ötlettel. Tudjátok a Vámpírnaplók eléggé megihleti az embert. Na, mindegy, természetesen nem egy TVD fanfictionban vagytok, habár Shiloh Fernandez teljesen úgy néz ki, mint a TVD-ben Enzo, nem? Oké, oké, letértem a témáról, bocsánat. 

Tehát, itt vagyok, és megállíthatatlanul hozom a részeket! Hamarosan érkezik a harmadik fejezet! :)

Muszáj szünet - én sem így terveztem

Sziasztok! Gondolom a legtöbben tudjátok, hogy elromlott a számítógépem. Ez mit jelent? Hogy nem tudok részeket hozni sajnos. Az a baj, hogy ez a fos be sem kapcsol, tehát esélyem sincsen folytatni egy ideig a blogot. Azaz szünet lép érvénybe. Sajnálom, mert én sem akartam ezt, de ha egyszer nincsen eszköz a dolog folytatásához... ah. Ìgérem rajta vagyok az ügyön, hogy minél hamarabb kapjak egy új gépet és folytathassam a blogot. 

És igen, most is telefonról kínlódom be ezt a pár soros szöveget.

Ja, és mielőtt felmerülne a kérdés, hogy miért csak most szólok, jelzem, hogy Lizi vagyok, egy született szerencsétlenség. Egy lépcsőn nem tudok úgy lejönni, hogy ne essek pofára... (tavaly 2 nap 2x egymás után estem le ugyan arról a lépcsőről). Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy most jöttem rá, hogy a telefonomon van Chrome böngésző és innen tudok bejegyzést létrehozni gond nélkül. 

Na, remélem minél hamarabb lesz gépem, ugyania tele vagyok ötletekkel.:(
Puszi,
LTP