03. Féltek az ismeretlentől...

Sziasztok! Arra kérnélek Titeket, hogy aki elolvassa ezt a fejezetet, az hagyjon egy kis véleményt a végén, mert őszintén érdekel engem, hogy érdemes-e folytatnom! :) 

Köszönöm annak, aki megteszi, mert még kódot sem kell írni! :)

LUCILLE HOWARD

- Meg kell ígérned, apa – álltam elé, s szorítottam meg a kézfejét. – Tudod, hogy nem értenék meg, és pont ezért mentem bele ebbe, hogy csatlakozzunk egy másik klánhoz – kérleltem csöndesen, miközben mélyen, kék tekintetébe meredtem. Bízom benne, hiszen Ő az édesapám, és tudom, hogy csak a legjobbat akarja nekem az őszinteségével, de ha ezek a vámpírok rájönnek, hogy mi vagyok, azonnal kinéznek maguk közül, és ez az, amire egyáltalán nincs szükségem. Több mint tíz, klánban fordultunk már meg az eltelt tizenhét év alatt, s amikor körvonalazódott a lényekben, hogy miféle szerzet vagyok, rögtön az ellenségeim lettek. Féltek az ismeretlentől, féltek attól, hogy bántani fogom őket, esetleg bajt hozok a fejükre a származásommal. Azonban én vagyok az utolsó, aki tehet erről az egészről, ugyanis ha tizenhét és fél évvel ezelőtt édesapám nem fekszik össze egy boszorkánnyal, akkor nem foganok meg, és édesanyám nem hal bele a szülésbe sem.

És most ismét itt állunk egy új élet kapujában, új személyekkel, új helyszínnek megspékelve, és én mégis elmondhatatlanul rettegek.

- Azt hittem, ezt már megbeszéltük, kincsem – mosolyodott el apukám, miközben kihúzta tenyereit az enyémek közül és nemes egyszerűséggel belém karolt. – Mehetünk? Ne várassuk meg Jonathant – indult meg magabiztosan a kisebb-nagyobb házak között, s addig húzott maga után, míg el nem értünk az összes közül a leghatalmasabbhoz. 

- Ki az a Jonathan? – suttogtam feszült hangon, míg édesapám mutatóujját a csengőre helyezte, majd megnyomta azt.

- A klán vezére, drágám. Viselkedj normálisan! – utasított, majd egy illedelmes mosolyt varázsolt az arcára.

- Jó napot! Fáradjanak beljebb! – jelentette be azonnal - valószínűleg - Jonathan, miután kitárta nekünk az ajtót. Arckifejezése feszes, szinte már ijesztően flegma volt, tipikus főnök, mint láttam. Ahogy beléptünk a házba rögtön megcsapott a kellemes illat, mely bent terjengett. Amolyan barátságos volt az egész, az előszoba falait barna festék borította, de ahogy a nappaliba invitáltak minket a színek egyre harsányabbak lettek. Itt a bézs árnyalatai voltak felfedezhetők az egyes falrészeken.

- Foglaljatok helyet! – próbált egy apróbb mosolyt kicsikarni magából Jonathan, ami leginkább vicsorgásnak látszott egy ismeretlen számára. – Azt javaslom, hogy tegeződjünk!

- Rendben – felelt apám, majd kezet nyújtott Jonathan-nek, ki készségesen viszonozta azt. – Nicolas Howard! – bólintott édesapám, végül rám emelte pillantását, és felsóhajtott. – Ő pedig itt a lányok, Lucille.

- Lucille Howard – apró mosollyal próbáltam leplezni a vállaimon ülő, szűnni nem akaró feszültséget. 

- Örülök, hogy megismerhetlek, Lucille! Jonathan Halding vagyok! – Csak bólogatok, ugyanis egy értelmes mondat nem jut eszembe, amit megoszthatnék velük.

-  Remek! Akkor most beszélgessünk kicsit a szabályokról, és a jelenleg uralkodó veszélyes helyzetről, és személyes kilátásaimról – ajánlotta Jonathan, majd rögtön bele is kezdett. -  Nem régiben a falu, és lakói egy borzalmas csatába keveredtek, ismét. A szomszédságunkban ugyanis ősellenségeink, a lükantróp nép él, akikkel pár hete kiéleződtek az ellentéteink. Az eleve siralmas csatának, a végére még szomorúbb végkimenetele lett. Rengeteg veszteség érte az így sem óriási klánunkat. Apákat vesztettünk el, fiatal gyerekeikkel, és ezt mind a mocskos kutyák miatt odaát – szinte köpte a szavakat, annyira beleélte magát a történetbe. Szemében gyilkos láng tombolt, úgy nézett ki, mintha Ő vesztette volna a legtöbbet az ütközet során.

 - Ez azt akarja jelenteni, hogy a közeljövőben újabb támadás várható? – kérdezett vissza apa nyugtalanul. Ő sosem kedvelte különösebben az ilyen háborúkat a törzsek között, az én apám mindig is békés természetű volt. Neki nem életcélja az ölés, a másik elpusztítása, a békét viszont nagyra értékeli, és támogatja.

- Nem, ugyanis mint mondtam, rengeteg emberünk veszett oda. Mi most inkább lapítunk, talán egy-két év múlva újra növekszik a létszámunk, és akkor vissza tudunk vágni az ellenségnek.

- Akkor bizonytalan ideig béke várható.

- Pontosan – felelt Jonathan. Apa csak hümmögött, és bólogatott. 

- Ez azt jelenti, hogy csatlakoznak? – érdeklődött Jonathan Halding egy újabb vicsorgással a szája szélén. Vajon ez a vámpír tud egyáltalán őszintén mosolyogni?

Nem ismerem, de szívből sajnálom azt, aki igen, mert én biztosan megőrülnék mellette. Túlzottan magabiztos, nagyképű, és lerí róla, hogy irányítani akarja az embert.

- Igen! Természetesen maradunk, de tudnia kell, hogy amint beköszönt a háború, mi mossuk kezeinket, és távozunk. A lányom előtt még itt az élet, rettentően fiatal, és nem kockáztatnám meg a korai halálát. – Hm, köszönöm, egyetlen, drága, aggódó édesapám, ez a lény itt és most elkönyvelte, hogy egy magatehetetlen kislány vagyok, aki az apukája lába mögé rejtőzik, amint probléma adódik. 

- Ahogy érzik – tárta szét a kezeit megadóan Jonathan Halding, majd egy teljesen más témával folytatta. – Ugye beszéltem szabályokról, nos, mindössze annyi a lényeg, hogy nincs az utcán vita, verekedés, aki bűnt követ el az büntetjük! Nincs kibúvás a tetteink alól, ez egy összetartó csapat, itt elvárjuk az őszinteséget, és vigyázunk egymásra. 

- Rendben, ez teljesen jogos és érthető, Jonathan – válaszolt apa, majd rögtön rátért a számára fontosabb témára. – Még szerettem volna megkérdezni, hogy ház témában, tudsz-e nekünk segíteni, mert azt még nem igazán sikerült találnunk.

- Ó, természetesen! Vannak eladó házak a faluban, menjetek egy kört, nézzetek ki egyet, és akár holnap, vagy még akár ma este, le is rendezhetjük a vásárlást. 

- Köszönjük! Akkor, úgy gondolom, ideje távoznunk – ráztak kezet ismét, s ezt követően Jonathan kikísért minket az ajtóig. – Még a nap folyamán hívni fogom, Jonathan! - intett édesapám, ezután pedig távoztunk a főnök házától.

- Nem is volt annyira kínos – sóhajtotta apu, majd rám vigyorgott. – Látod, kicsim? Jó lesz itt nekünk! Végre letelepedhetünk!

- Na és az a háború?

- Amiatt ne aggódj, lelépünk még azelőtt, hogy bekövetkezne – kacsintott rám, miközben szája már felfelé görbült, megint. Tekintetében öröm csillogott, teljes mértékben leolvasható volt róla, hogy végre boldog, amiért ismét találtunk egy normálisnak mondható klánt. – Na, gyere, nézzünk egy csinos házat! Választhatsz Te! – ragadta meg a kezemet, s öles léptekkel megindult a házak tömkelege között, engem maga után rántva.

CAMRYN HALDING

Kényelmesen hátradőltem a kanapén, míg jobb lábamat átvettem a balon, majd karjaimat mellem alatt kereszteztem, s felhúzott szemöldökkel meredtem édesapámra. Vártam, hátha végre kiböki, hogy miért hívott le minket, de nem szólt semmit, csak várt, és vizslatott minket.

- Megszólalsz még ma? Nem igazán érek rád! – villantottam mondandóm végén egy gúnyos mosolyt, mire apa felugrott, kezeit ökölbe szorította, és teli torokból ordítani kezdett velem.

- Te nem beszélhetsz így velem! Hogy van merszed egyáltalán? Erre tanítottalak? Mocskos kölyök! Még egyszer ilyet hallok, esküszöm, nem állok jól magamért!  – nyakán megfeszültek az inak, miközben megpróbálta lekiabálni a hajamat a fejem tetejéről. Fapofával hallgattam végig mondandóját, vártam, hogy lecsillapodjon, és újra támadhassak. Amikor végre lenyugodott csak visszaült a kanapéra, és ismét ránk emelte tekintetét.

Természetesen kihasználtam az újabb adódó alkalmat, és pimasz kis mosollyal folytattam.

- Megfordult már a fejedben, hogy engem is kitegyél? Legkönnyebb száműzni az embert… szerintem is. Ez tök pozitív dolog, legalább… - azonban nem fejezhettem be, mert amikor megéreztem egy eszméletlenül nagy ütést az arcomon, belém ragadtak a szavak. Döbbenten meredtem apámra, aki semleges, érzelemmentes pillantásokkal illetett engem.

- Te megütöttél – jelentettem ki még mindig lefagyva, miközben tenyeremmel a fájó pontot dörzsölgettem. Tudtam, hogy hamarosan elmúlik, de belül bosszút esküdtem ellene.

- És ha nem fejezed be továbbra sem, megkerestetem a bátyádat, és könyörtelenül, a szemed láttára öletem meg! – suttogta éles, ellenkezést nem tűrő hangnemben. Csak néztem rá, és nem bírtam elhinni, hogy ez lett abból az emberből, aki kiskoromban hintáztatott, nem engedett úgy aludni, hogy ne puszilt, ölelt volna meg minket.

- Elég volt! – kiáltott fel anyám végső elkeseredettségében. Őt viselte meg eddig is a legjobban ez az egész, és még mindig Ő kapja a hideg vizet a nyakába. – Ezt nevezitek családnak? Most kéne a legjobban összetartanunk, John!

- Akkor neveld meg a lányodat! – ordította erősen artikulálva, minden egyes szót kiemelve.

- Fáj neki a bátyja elvesztése, teljesen érthető ez a viselkedés, John! Te mit csinálnál a helyében?

- Egyetértenék a felnőtt, tapasztalt édesapám meglátásaival!

- _Ez egyszerűen felfoghatatlan! Hagyjuk, oké? Ezt majd később megbeszéljük! – tört ki anyukám ismét. – Elmondanád, amit akartál, vagy folytatjuk az értelmetlen veszekedést, és lassan, óvatosan semmisítjük meg a megmaradt családunkat?

- Na, igen, a bizonyos dolog, amiről apa beszélni szeretne. Azt hiszem körvonalazódott bennem, hogy nem Daviddel kapcsolatos, ugyanis eléggé feszült lesz attól, ha a bátyám kerül szóba.

-  Annyi a lényeg, hogy érkezett két új tag a klánba! Camryn, örülnék, ha összebarátkoznál a lánnyal, és kiderítenéd, hogy kik ezek, és honnan jöttek.

- Esélytelen – mormoltam sértődötten.

- Én vagyok az apád, és Te nem ellenkezel az én szavammal – emelte fel hangját az összes „én”-nél. – Nincsenek barátaid, kicsi lány! Ideje szerezni egyet.

- És miért nincsenek barátaim? Mert Te, igen Te, vagy az apám, és miattad senki sem akar a közelembe kerülni, mert félnek, hogy másnapra úgy végzik, mint David – kiabáltam most már én is. 

- Remek! Ma este bemutatlak Titeket egymásnak, virágszálam! Addig is, felmehetnél a szobádba, hogy ne itt rontsd a levegőt!

- Jonathan, a lányoddal beszélsz! – figyelmeztette anyu csöndesen. – Kérlek, vedd őt emberszámba.

- Még ha ember lenne! – forgatta szemét lenézően, majd bevonult a dolgozószobájába.

- Évről évre szörnyűbb… – mondtam magam elé meredve, s megszületett bennem egy terv, miszerint véget vetek apám egyeduralmának, visszahozom a testvéremet, s mindezt annak a titokzatos lánynak a barátságával fogom elérni, hiszen csak nem lehet annyira szörnyű az a lány, ha édesapám befogadta Őt a klánba.