2014. július 23., szerda

05. Eredeti cél beteljesítése nélkül...


Sziasztok! Nos, nem igazán tudok mit mondani. Már elnézést sincs pofám kérni, mert valahogy nem illene már ide az sem. Itt az ötödik rész, fogalmam sincs, hogy mikor lesz, vagy egyáltalán lesz-e hatodik rész. :)



2 héttel később
CAMRYN HALDING

A fák között szlalomozva siettem a rétre, hol találkoznunk kellett Daviddel. Néhol meg-megálltam, és mélyet szippantottam a friss levegőből, hogy tüdőm kitisztuljon, és biztos lehessek benne, hogy senki sincs a nyomomban. Nem kockáztathatom meg, hogy rajtakapjanak még egy Haldinget azon, hogy elárulja a faját, vagy mi. Azóta sem tudom felfogni, hogy miért ekkora bűn barátkozni az állítólagos szomszédjaiddal. Én is szörny, Ő is szörny, hol itt a probléma?
Világmegváltó gondolatmenetem végén egyszerűen csak megforgattam a szememet, majd ismét belevetettem magam az erdő sűrűjébe. 
- Csak tíz perce várok rád – vetett rám lenéző pillantást bátyám egy huncut mosoly keretében, miközben lazán magához húzott, hogy megölelhessen. Hanyagul átkaroltam a derekát, és beszívtam ismerős illatát. 
- Dave, két lehetőség volt! Az egyik az, hogy megvárakoztatlak, a másik pedig, hogy apával az oldalamon jövök – David erre csak felhorkantott, majd megrántotta vállát és eltolt magától.
- Mesélj a mutánsról – utasított rögtön, ahogy leheveredtünk egy fa árnyékába a vakító napsugarak elől.
- David! Egyáltalán nem érdemli meg, hogy így nevezd! – dorgáltam szinte reflexből bátyámat, főleg a tipikus „több vagyok a másiknál” hanghordozása miatt, mert ki nem állhatom, amikor ezt csinálja. – Mellesleg van neve, mint tegnap említettem.
- Ne haragudj, húgocskám! Meg tudsz nekem bocsájtani? – szemeit nagyra tárta, miközben hatalmasakat pislogott felém, ajkai apró, hamis mosolyra húzódtak.
- Fú, de utállak! – löktem arrébb nevetve a mihasznát. Velem ne szórakozzon, amikor komoly témát próbálok megvitatni vele.
- Oké – nevetett fel, mosolya szinte fülig ért. – akkor… - de mondatát nem tudta befejezni, ugyanis illetlenül közbeszóltam.
- Mi bajod van ma, tesó?
- Semmi! Már jó kedve sem lehet az embernek? Vagyis, vámpírnak…de ez most mindegy. – húzta össze szemöldökét, de arcáról még mindig leolvasható volt a boldogság. Az ég felé emeltem tekintetem és kétszer megráztam fejemet.
- De, de David, neked sosincs ennyire jó kedved. Mi történt? – érdeklődtem már összeráncolt homlokkal. Valami nekem itt rettentően furcsa, és addig nem távozok, míg ki nem derítem mi áll a háttérben.
- Camryn – ragadta meg a kezemet. – Változnak az idők, te is tudod, és legszívesebben elmondanám, de nem tehetem. Még nem vagy kész az igazságra, és ezt Te magad is jól tudod valahol legbelül.
- Basszus, mint egy elcsépelt szappanopera! – törtem ki véglegesen. – Nekem ne merd azt mondani, hogy nem állok készen! Honnan tudhatnád, hogy készen állok-e, ha el sem mondod magát a dolgot?  - kiabáltam vele torkom szakadtából. – Mondd el, miért kellett apa ellen fordulnod, mondd el, hogy mi a franc bajod van, mondd el, mi változott meg, kérlek! Egyszerűen nem bírom tovább! Ne titkolózz előlem! Jogom van az igazsághoz, David! – pattantam fel, majd meredtem rá ellenségesen. Vártam, hátha megszólal, de David csak ült, egyenesen velem szemben. Még csak nem is pislogott, annyira megilletődött kitörésem végett. Végül lesütötte barna tekintetét, és összeszorította száját.
- Gondoltam – horkantam fel, majd bevetettem magam az erdő sűrűjébe.

DAVID HALDING

- De Cam… – szóltam utána, de már hiába strapáltam magam, húgom eltűnt az égig érő fák takarásában. Szinte nem is gondolkodtam, csak utána vetettem magam. Valamiért nem tudott érdekelni, hogy átlépem a falu határát, még az sem, hogy milyen következményekkel jár majd mindez. Én csak beszélni szeretnék a kishúgommal, na meg elmondhatatlanul kíváncsi vagyok az új barátnőjére, kivel már most remek kapcsolatot ápol, hiszen megvédte a bántó szavaimtól. Camryn-re pedig nem jellemző, hogy számára ismeretlen, jelentéktelen személyeket bevédjen, ha nem szeretné már most valamennyire ezt a furcsa, titokzatos élőlényt, akkor valószínűleg velem beszélte volna ki minden titkát, ugyanis én vagyok a bátyja, az a személy, aki mindig ott volt neki, születésétől fogva.
Ahogy az erdő szélére értem, és megpillantottam az ismerős környéket, kapucnimat mélyen a fejemre húztam, nehogy felismerjenek a helyiek. Szerencsére vannak agybajosok a klánban, úgyhogy nem tűnik ki a tömegből kapucnis valóm.
Lassú, nyugodt léptekkel közelítek a ház felé, hol az állítólagos apámmal éltem le tizennyolc évet, és mit sem sejtettem az egészről, csak maga a tény volt, hogy ez a vámpír csak kihasznál engem, és semmibe vesz. Mély levegőt veszek, muszáj uralkodnom magamon, az ösztöneimen, melyek azt súgják, hogy menjek, és tépjem hatfelé azt a büdös szélhámost, kinek van mersze az apámnak, sőt apánknak nevezni magát.
Amint elértem az átlagnál magasabb épületet, rögtön megkerültem, és úgy döntöttem, hogy hátulról támadok. Végül felmásztam Camryn ablakáig, ami hál’ Istennek éppen nyitva volt. Először csak elővigyázatosan belestem, nincsenek-e szülők a közelben, aztán behuppantam. Az ismerős környezetet látva agyamat emlékek ezrei töltötték meg a kishúgommal kapcsolatban. Az első lépéseink, érdekes gyerekkor, majd a durva tinédzser élet.
Körbeforogtam a szobában, hogy jobban szemügyre vehessem. Szinte semmi sem változott. Az ágy még mindig az ablak alatt, a képek a falon, ahol még boldogok voltunk.
Úgy határoztam, hogy itt várom meg Camrynt és reménykedek, hogy nem érzik meg a szagomat odalent. Habár ikrek vagyunk, csak nem különbözünk annyira.
A következő percben pedig meghallottam, ahogy valaki, - remélhetőleg Camryn – feltrappol a lépcsőn, és kicsapja az ajtót. Automatikusan húzódtam az ágy alá, hátha nem a várt személy toppan be, de amikor megláttam a kék farmert, már biztosan tudtam, hogy ez csak a húgom lehet. Ezért magabiztosan kicsusszantam a védelmet biztosító bútor alól és megérintettem a húgom vállát hátulról. Camryn halál nyugodtan fordult meg, de amikor meglátott, arca megnyúlt, és ijedtében felsikoltott.
- David?!
- Az ég szerelmére, Camryn! – tapasztottam tenyeremet az ajkaira, hogy elhallgattassam. – Csöndben maradnál? – suttogtam feszülten. – Most szépen elveszem a kezem, megígéred, hogy nem kiabálsz, és keltesz feltűnést? – Cam bólint, mire hátráltam egy lépést, a következő minutumban pedig kiugrottam az ablakon, és a ház sarkába húzódtam.
- Mit mondtál az előbb? – kérdezte meglepett hangon édesanyám. 
- Csak találtam egy képet, ami…
- Hol van? – érdeklődött rettenthetetlenül anyukánk.
- Ki?
- Tudom, hogy itt van, érzem a szagát.
- Anya, képzelődsz valószínűleg! – vágja rá azonnal Camryn. 
- Kérlek, kislányom! Csak egy pillantást! Apád nincs otthon. – Még szép! Érdekes is lenne, ha jelen lenne…
- Ha még itt is lenne, David, honnan tudhatnám biztosra, hogy nem szaladsz rögtön apához? – tette fel a kérdést Camryn. Hangjában bizonytalanság volt felfedezhető, habár arcát nem láttam, de biztosra vettem, hogy a szemöldökét ráncolja éppen.
- Hát nem bízol bennem? Ígérem, egy szót sem szólók, csak hadd lássam a testvéred! – Camryn egy szót sem szól, csak hallom, ahogy fel-alá sétálgat.
- Dave? – szólított, mire elmosolyodtam, és visszamásztam a szobába. Ahogy édesanyám megpillantott, szinte azonnal a nyakamba vetette magát. Erősen magához szorított, miközben a hátamat simogatta.
- Kisfiam! – kezdett bele. – Tudod Te egyáltalán, hogy min mentem keresztül miattad?
- Sajnálom anyu – mormoltam csöndesen, majd eltoltam Őt magamtól. 
- Mi van veled, kicsikém? Van hol aludnod? – aggodalmaskodott „anya módra”.
- Persze, anyu, egész jól megvagyok. Minden rendben van velem, ne félj! – próbáltam megnyugtatni némiképp, de az arckifejezését elnézve nem sikerült valami hatásosan.
- Örülök, hogy láttalak, édesem! De menned kell, John bármelyik percben itt lehet, és ha megtudja…
- Értem én, anya, már itt sem vagyok! – bólintottam, és Camrynhez léptem. Megöleltem, miközben a fülébe súgtam, hogy holnap jöjjön.
Ezután anyát is egy könnyed ölelésben részesítettem, végül pedig az eredeti cél beteljesítése nélkül távoztam, ugyanis Cam-el nem tisztáztunk semmit, és az új lányról sem tudok semmit még mindig.