Muszáj szünet - én sem így terveztem

Sziasztok! Gondolom a legtöbben tudjátok, hogy elromlott a számítógépem. Ez mit jelent? Hogy nem tudok részeket hozni sajnos. Az a baj, hogy ez a fos be sem kapcsol, tehát esélyem sincsen folytatni egy ideig a blogot. Azaz szünet lép érvénybe. Sajnálom, mert én sem akartam ezt, de ha egyszer nincsen eszköz a dolog folytatásához... ah. Ìgérem rajta vagyok az ügyön, hogy minél hamarabb kapjak egy új gépet és folytathassam a blogot. 

És igen, most is telefonról kínlódom be ezt a pár soros szöveget.

Ja, és mielőtt felmerülne a kérdés, hogy miért csak most szólok, jelzem, hogy Lizi vagyok, egy született szerencsétlenség. Egy lépcsőn nem tudok úgy lejönni, hogy ne essek pofára... (tavaly 2 nap 2x egymás után estem le ugyan arról a lépcsőről). Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy most jöttem rá, hogy a telefonomon van Chrome böngésző és innen tudok bejegyzést létrehozni gond nélkül. 

Na, remélem minél hamarabb lesz gépem, ugyania tele vagyok ötletekkel.:(
Puszi,
LTP

02. Merre voltál, szívem?

Sziasztok! Kicsit rövid, de itt is a második fejezet. A következő fejezetben, már megismerhettek egy új szereplőt majd! :) Nagyon köszönöm a díjakat, a cseréket, s tetszikeket, és a megjegyzéseket is! Hihetetlenek vagytok<3 Várom a véleményeket:) 

CAMRYN HALDING

A hold, már jócskán átvette a nap helyét az égbolton, magával hozva a csillagokat, amikor beléptem a házunkba. Rögtön meghallottam a bőrkanapé megszokott nyikorgását, ahogy valaki – több, mint valószínű az apám – felállt róla, és hangos léptekkel megindult felém. Lecövekelve álltam az előszobában, s vártam, hogy lecsapjon rám az apai szigor legújabb, tökéletesített változatával.

- Hol voltál? – förmedt rám azonnal. - Fél kilenc is elmúlt, Camryn! Tűvé tettem érted a fél falut, merre voltál, kislányom? – Határozott, számon kérő, de mégis aggódó. 

- Sétálni – jelentettem ki nemes egyszerűséggel. – Biztos pont elkerültük egymást – magyaráztam higgadtan. Apám gyanakvóan vizslatott, szemöldökét összehúzta, karjait mellkasán keresztezte, és csak hümmögött, majd végül vádlón megszólalt:

- Ha megtudom, hogy bármi közöd van David árulásához…

- Ne is folytasd – emeltem fel hangomat, és szakítottam félbe mondatát. – Amúgy meg, ha jól emlékszem, Te küldtél el, apa – forgattam szemeimet, majd sértődötten odébb álltam. Felrobogtam az emeletre, ahol azonnal bezárkóztam szobámba. Ebben a percben, még apám sem ronthatja el a jó kedvemet. Találkoztam a bátyámmal, beszélgettünk, és pár órára, teljesen úgy éreztem magam, mint régen, mikor még nem volt mindenki szemében egy utolsó áruló. Ráadásul a jó híreket tetézi a tény, miszerint ott, a határon kívül bármikor láthatom. 

Alig telt el pár perc, az ajtómon kopogtattak, majd édesanyámat pillantottam meg. Valahogy nem bírtam átsiklani a barna szemeiben ülő csalódottságon, és fájdalmon. Annyira hihetetlenül látszik sápadt arcán a szenvedés. Anyu mindig is élt-halt a gyerekeiért, és most egyiket elvesztette talán örökre, hisz’ David nem léphet be a falunkba, és apa anyának is megtiltotta, hogy felkeresse. Mondván: „Elárult minket, ezáltal kijelentette, hogy nincs szüksége ránk.” Rendben, ha ez valóban így lenne, elfogadnám, mert lehet, Dave-nek valóban nincs szüksége ránk, viszont nekünk rá hatalmas lenne.

- Merre voltál, szívem? – kérdezte, miközben helyet foglalt mellettem az ágyon.

- Már apának is világosan megmondtam, hogy sétálni! - csattanok fel ellenségesen, mert tudom, hogy apa küldte fel hozzám, hogy szimatoljon utánam. Ebből viszont nem esznek! – Nem értem, hogy miért kell úgy csinálni, mintha tíz éves lennék. Két hét múlva betöltöm a tizennyolcat, úgyhogy köszönöm szépen, de nem vagyok kíváncsi a problémáitokra. Különben is, Ő küldött el! Úgyhogy felesleges erről beszélgetnünk.

- Édesem, tudod, milyen hirtelenharagú apád van, ezt muszáj elfogadnod, mert különben csak rosszabb lesz. A vérében van a parancsolgatás, így téged is irányítani fog, ha a lánya vagy, ha nem – próbált kedvesen felelni, s némiképp bíztatni anyu. 

Apám egy született vezető, és ezt gyűlölöm, méghozzá nagyon, mert én sem bírom elviselni, ha irányítani akarnak, makacsságom, és csökönyösségem végett. David is pontosan ilyen, magabiztos, makacs, és nem tűri el, ha nemet mondanak neki. Hát igen, ha akarnám, se tagadhatnám le Őt.

- Próbálok pozitívan hozzáállni, de én sem tűröm, ha kiadják, mit csináljak – mondtam, miközben felálltam, és anyát az ágyon hagyva, az ablakomhoz sétáltam.

- Tudom – válaszolt csöndesen anyukám, majd mélyet sóhajtott bánatában. Rossz szomorúnak látni, és nekem sem életcélom, hogy még jobban elkeserítsem, de ösztönösen kiállok magamért, és nyíltan kimondom a véleményemet, ugyanis születésem óta azt hangoztatják a szüleim, hogy jogom van álláspontot foglalni, és kőkeményen harcolni magamért, meg a saját igazamért. – Pontosan olyan vagy, mint Ő! – szólalt meg anyu, mire egy pillanat alatt megfordultam, és összehúzott szemöldökkel az arcát kezdtem vizslatni.

- Mint ki? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnám pontosan, hogy kire célzott.

- Mint az édesapád – Szavaira csak szemet forgattam, majd visszafordultam a kitárt ablak felé, hogy szemügyre vegyem a csillagokat, s azoknak alakot öltött képeit. – Camryn – szólított nevemen anyám, mire csak rosszállóan megráztam a kobakomat, és ellöktem magam az ablak peremétől, majd visszaültem mellé.

- Mondjad, anya!

- Ugye téged soha nem foglak elveszíteni? – ragadta meg kézfejem, és szorította meg azt. Miért jutnak egyáltalán eszébe ilyenek? Gondolkodás nélkül átkaroltam vékony felsőtestét és úgy bújtam hozzá, mint egy elveszett kislány. 

- Soha, anyu! – feleltem, és megsimítottam hátát, majd kibontakoztam biztonságot nyújtó öleléséből. – Butaság ilyesmiken rágódnod – figyelmeztettem már-már nyugtalankodva. Elég aggasztó a gondolat, miszerint anyukám kezd beleőrülni a testvérem elvesztésébe. De az Isten szerelmére, hát nem halt meg! Nem tűnt el a föld színéről! 

Elmondhatatlanul mérges voltam apára, amiért ezt tette velünk, s Daviddel. Tisztában vagyok vele, hogy vétkezett, és ez a büntetés mégis szebb a halálnál, na de akkor is! Egy család esik szét.
Nehéz helyzet, hiszen tudom, hogy David hibázott, Ő cseszte el a dolgokat, de mégis, valahogy a testvéremre nem tudok haragudni. Valószínűleg okkal tette, amit tett, és ha rajtam múlik, életem árán is, de kiszedem belőle azt.

- Margaret! Kérlek gyertek le!  - szakított ki gondolatmenetemből apa felszűrődő, izgatott hangja a földszintről. Anyával összenéztünk, majd egymás mellett elindultunk lefelé.
Ahogy a nappaliba értünk apu intett, hogy üljünk le. Most vagy családi kupaktanács következik, vagy éppen veszély fenyeget, esetleg jó hírt akar közölni. Bár, azt mondaná, hogy David visszajöhet, és minden olyan lehet, mint régen!

01. Sosem változol!

Sziasztok! Wow, hú, hát elérkeztünk az első fejezethez itt is! Remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog, ugyanis napokon keresztül írtam, mert a legjobbakat szeretném nyújtani ezzel a bloggal. Igaz, nem lett valami hű de hosszú, mert első fejezet, és még csak a kezdeteknél tartunk. Gondoltam nem húzom  annyira a dolgokat. Köszönöm a prológushoz írt megjegyzéseket, nagyon jól estek, komolyan! Volt, aki chatben írt, annak is nagyon köszönöm! <3 Várom a véleményeiteket! Jó olvasást!

CAMRYN HALDING

Újabb esőcsepp szaladt végig a vizes üvegen. Mutatóujjammal végigkövettem útvonalát, míg végül el nem tűnt a szemem elől, s egyesült a többivel. Lesütöttem barna tekintetem, míg szipogtam egy sort, majd mély levegőt vettem, és megpróbáltam úrrá lenni szűnni nem akaró bánatomon. Elvesztettem a bátyám, a nagytestvérem, a másik felem. Egyedül hagyott, figyelembe sem véve a tényt, miszerint rajta kívül nekem nincsen senkim. Nem számíthattam másra, csak rá. Ő volt az én mentőövem, aki a borús napjaimon is mosolyt tudott csalni az arcomra, és bármikor ki tudott húzni a csávából. Tisztában voltam vele, hogy Ő az, akire mindig számíthatok… erre mit csinál? Szembe fordul a családjával, az életével, a népével, s az ellenség mellé szegődik. Nagyszerű húzás, David Halding!

Egyszerűen nem bírom feldolgozni, hogy miért tette azt, amit. Nem szeretett itt élni? Talán problémái akadtak a falu lakóival? Esetleg ráunt a folyamatos támadásokra, melyeket édesapánk miatt kaptunk?

Meglehet. Nem könnyű egy klán vezérének a gyerekeinek lenni, ugyanis amikor végigvonulsz az utcán, mindenki megbámul, mutogatnak rád, és kitágult pupillákkal figyelnek. „ Ő az. Jonathan Halding gyermeke.” – vízhangozzák folyamatosan. Igen, és? Attól még, hogy a lánya vagyok, nincsen bennem semmi különleges. Mindössze egy neves édesapával áldott meg a sors, tehetek én erről? Nem! Akkor meg?

Megráztam a fejemet, majd óvatosan kisimítottam a könnyes arcomhoz ragadt hajszálakat, ahogy felálltam, és elindultam lefelé a nappaliba, hogy szembenézzek haragos apámmal. Mióta David elárult minket, lehetetlen vele normálisan társalogni. Teljesen elvette az eszét a tudat, miszerint a fia, az egyetlen kisfia, a klán örököse szegült ellenébe. 

- Margaret! Egyszerűen csak próbáld meg felfogni, hogy nem tehetem – hallottam meg apukám ellenvetést nem tűrő, mély hangját, ahogy leértem szüleim körébe, és helyet foglaltam az egyik szabad fotelban.

- A fiad, John! Érted? A kisfiúnk! – jajveszékelt továbbra is édesanyám. Mióta Davidet száműzték, a legtöbb délután hasonló viták folynak a családban. Anyuval majdhogynem térden állva csúszunk, hogy hívja vissza bátyámat, szüntesse meg büntetését, azonban hajthatatlan. Igen, egy szinten Őt is megértem, hisz’ Ő itt a feje mindennek, Ő irányít, ítélkezik, egyszóval mindent Ő csinál, ami számít, ezért nem tehet kivételt senkivel, még a tulajdon gyerekével sem, sajnos. Ha megtenné, valószínűleg lázadás törne ki, ami miatt újabb harci helyzet alakulna ki, csak most nem az igazi ellenséggel, hanem a klánon belül, s ez végül ártatlanok halálához vezetne, illetve további belső harcokhoz.

- David hibát követett el, tanulnia kell belőle. Csak a testemen keresztül lépi át a falum határát, így amíg élek, és ami azt illeti, még jó sokáig élek majd, addig ez ide vissza nem jön. Elárult minket! Nekem  többé nem gyerekem az ilyen!  - mennydörögte szigorúan, majd rám nézett, s hozzátette. - Témát lezártam, Camryn!

- Egy árva szót sem szóltam, apu! – fakadtam ki felháborodottan, végképp elegem van belőle.

- Láttam rajtad, hogy akartál – jelentette ki, mire hosszan beszívtam a levegőt, és így feleltem:

- Szerintem Te hallucinálsz.

- Tűnj a házamból, és csak azután gyere vissza, miután megtanultál tisztelettudóan beszélni velem! – ordított rám erélyesen, miközben karjával az ajtó felé mutogatott. Hirtelenharagú, idegesítő, és igazságtalan – szeretném bemutatni az édesapám.

Elvigyorodtam, nemes egyszerűséggel csak vállat rántottam, és távoztam a kijáraton. Tudom, hogy ezzel a cselekedettel, csak még jobban felhúztam, de mégis rohadtul élveztem. Futva indultam az erdő mélye felé. Szeretem az erdőt, mert számomra megnyugtató a csend, mely körülöleli a fákat, és a ritkán, de jó hangosan felhangzó madárcsicsergés. 

Fájó szívvel lépkedtem a bokrok, s toronymagas fák leple alatt, míg ki nem értem a rétre, hova nap, mint nap kijöttünk régen Daviddel. Itt beszélgettünk, szórakoztunk, és vigasztalódtunk rosszabb napjainkon. Ráadásul, kellő messzeségre volt a házunktól, így a szüleink sem találhattak ránk. Azóta sem tudják, hogy létezik ez a hely.

Mosolyogva tekintettem körbe, lelki szemeim előtt pedig ezer, sőt tízezer emlék pergett le egy másodperc törtrésze alatt. Ezután mély levegőt vettem, és szomorúan lecsúsztam egy fa törzse mentén, fenekem a puha fűre huppant.

Térdeimet felhúztam, karjaimmal átkaroltam őket, míg kobakomat térdeimre fektettem, szemeimet pedig lehunytam. Nagyokat lenyeltem, és próbáltam visszafojtani egy újabb könnyzáport, mely hamarosan kitörni készült.

Talán három percig pihenhettem ebben a pózban, ugyanis a következő pillanatban nesz hallatszott a déli bokrok felől. Azonnal talpra ugrottam, és szaporán felmásztam az egyik fenyőre, hogy onnan kémleljem tovább a tisztást. 

A hang egyre csak közeledett, több mint valószínű, hogy megérezte a szagomat. Ha ellenség végem, ha fajtánkbeli, nincs joga hozzá, hogy bántson engem.

Feszülten figyeltem, vártam, hogy történjék valami, de semmi. Tudtam, hogy mennem kellene, mert veszélyes lehet, de kíváncsiságom áthidalta biztonságérzetemet. Egy kecses mozdulattal leugrottam a fáról, majd mélyet szippantottam a kellemes nyári levegőből. Ismerős illat csapta meg az orromat, túlságosan ismerős. David.

Lehetetlen, Ő nem lehet itt, hiszen száműzték, nem lépheti át a határt, mert azonnal megölik. A bátyám pedig nem hülye, sosem játszana az életével. Akkor viszont ki a fene az, ha nem Dave? 

Tenyeremet ökölbe szorítottam, és magabiztos léptekkel csörtettem ki a növényzet takarásából, hogy szembenézzek látogatómmal. Nem engedhetem, hogy egy idegen meggyalázza emlékeim színterét.

A rét közepére érve megtorpantam, és egyenesen belenéztem a mélybarna szempárba, mely tagadhatatlanul farkas szemet kívánt nézni velem. Meg kellett volna rémülnöm, azonban én ahelyett, hogy világgá szaladtam volna, egyenesen David Halding nyakába vetettem magam, és úgy szorítottam magamhoz, mintha soha nem akarnám elengedni.

- Mit keresel itt? – ragadta meg két felkarom, s gyengéden eltolt magától.

- Inkább Te, mit csinálsz itt? David, ha meglátnak itt… - kezdtem bele, de bátyám erőszakosan félbeszakított, és mintha gondolataimban olvasna, felelt kimondatlan kérdésemre.

- Itt nem tehetnek ellenem semmit. Semleges terület. Nem tartozik se vámpírhoz, se vérfarkashoz. Pont a két határ közötti rész. 

- Ezek szerint itt láthatlak még! – Könyörgő tekintettel pislogok rá, mire David csak vállat ránt és elvigyorodik.

- Azt hittem, hogy nem szívesen találkozol velem. Tudtommal tilos velem tartanod a kapcsolatot.

- Nyílván teszek rá! Dave, a testvérem vagy, ezért őszintén tojok rá, hogy mit mondanak ott, tudod a határon belül.

- Sosem változol! – sóhajtja szem forgatva, majd hanyagul átveti vállamon jobb karját, pont úgy, mint régen.