02. Merre voltál, szívem?

Sziasztok! Kicsit rövid, de itt is a második fejezet. A következő fejezetben, már megismerhettek egy új szereplőt majd! :) Nagyon köszönöm a díjakat, a cseréket, s tetszikeket, és a megjegyzéseket is! Hihetetlenek vagytok<3 Várom a véleményeket:) 

CAMRYN HALDING

A hold, már jócskán átvette a nap helyét az égbolton, magával hozva a csillagokat, amikor beléptem a házunkba. Rögtön meghallottam a bőrkanapé megszokott nyikorgását, ahogy valaki – több, mint valószínű az apám – felállt róla, és hangos léptekkel megindult felém. Lecövekelve álltam az előszobában, s vártam, hogy lecsapjon rám az apai szigor legújabb, tökéletesített változatával.

- Hol voltál? – förmedt rám azonnal. - Fél kilenc is elmúlt, Camryn! Tűvé tettem érted a fél falut, merre voltál, kislányom? – Határozott, számon kérő, de mégis aggódó. 

- Sétálni – jelentettem ki nemes egyszerűséggel. – Biztos pont elkerültük egymást – magyaráztam higgadtan. Apám gyanakvóan vizslatott, szemöldökét összehúzta, karjait mellkasán keresztezte, és csak hümmögött, majd végül vádlón megszólalt:

- Ha megtudom, hogy bármi közöd van David árulásához…

- Ne is folytasd – emeltem fel hangomat, és szakítottam félbe mondatát. – Amúgy meg, ha jól emlékszem, Te küldtél el, apa – forgattam szemeimet, majd sértődötten odébb álltam. Felrobogtam az emeletre, ahol azonnal bezárkóztam szobámba. Ebben a percben, még apám sem ronthatja el a jó kedvemet. Találkoztam a bátyámmal, beszélgettünk, és pár órára, teljesen úgy éreztem magam, mint régen, mikor még nem volt mindenki szemében egy utolsó áruló. Ráadásul a jó híreket tetézi a tény, miszerint ott, a határon kívül bármikor láthatom. 

Alig telt el pár perc, az ajtómon kopogtattak, majd édesanyámat pillantottam meg. Valahogy nem bírtam átsiklani a barna szemeiben ülő csalódottságon, és fájdalmon. Annyira hihetetlenül látszik sápadt arcán a szenvedés. Anyu mindig is élt-halt a gyerekeiért, és most egyiket elvesztette talán örökre, hisz’ David nem léphet be a falunkba, és apa anyának is megtiltotta, hogy felkeresse. Mondván: „Elárult minket, ezáltal kijelentette, hogy nincs szüksége ránk.” Rendben, ha ez valóban így lenne, elfogadnám, mert lehet, Dave-nek valóban nincs szüksége ránk, viszont nekünk rá hatalmas lenne.

- Merre voltál, szívem? – kérdezte, miközben helyet foglalt mellettem az ágyon.

- Már apának is világosan megmondtam, hogy sétálni! - csattanok fel ellenségesen, mert tudom, hogy apa küldte fel hozzám, hogy szimatoljon utánam. Ebből viszont nem esznek! – Nem értem, hogy miért kell úgy csinálni, mintha tíz éves lennék. Két hét múlva betöltöm a tizennyolcat, úgyhogy köszönöm szépen, de nem vagyok kíváncsi a problémáitokra. Különben is, Ő küldött el! Úgyhogy felesleges erről beszélgetnünk.

- Édesem, tudod, milyen hirtelenharagú apád van, ezt muszáj elfogadnod, mert különben csak rosszabb lesz. A vérében van a parancsolgatás, így téged is irányítani fog, ha a lánya vagy, ha nem – próbált kedvesen felelni, s némiképp bíztatni anyu. 

Apám egy született vezető, és ezt gyűlölöm, méghozzá nagyon, mert én sem bírom elviselni, ha irányítani akarnak, makacsságom, és csökönyösségem végett. David is pontosan ilyen, magabiztos, makacs, és nem tűri el, ha nemet mondanak neki. Hát igen, ha akarnám, se tagadhatnám le Őt.

- Próbálok pozitívan hozzáállni, de én sem tűröm, ha kiadják, mit csináljak – mondtam, miközben felálltam, és anyát az ágyon hagyva, az ablakomhoz sétáltam.

- Tudom – válaszolt csöndesen anyukám, majd mélyet sóhajtott bánatában. Rossz szomorúnak látni, és nekem sem életcélom, hogy még jobban elkeserítsem, de ösztönösen kiállok magamért, és nyíltan kimondom a véleményemet, ugyanis születésem óta azt hangoztatják a szüleim, hogy jogom van álláspontot foglalni, és kőkeményen harcolni magamért, meg a saját igazamért. – Pontosan olyan vagy, mint Ő! – szólalt meg anyu, mire egy pillanat alatt megfordultam, és összehúzott szemöldökkel az arcát kezdtem vizslatni.

- Mint ki? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnám pontosan, hogy kire célzott.

- Mint az édesapád – Szavaira csak szemet forgattam, majd visszafordultam a kitárt ablak felé, hogy szemügyre vegyem a csillagokat, s azoknak alakot öltött képeit. – Camryn – szólított nevemen anyám, mire csak rosszállóan megráztam a kobakomat, és ellöktem magam az ablak peremétől, majd visszaültem mellé.

- Mondjad, anya!

- Ugye téged soha nem foglak elveszíteni? – ragadta meg kézfejem, és szorította meg azt. Miért jutnak egyáltalán eszébe ilyenek? Gondolkodás nélkül átkaroltam vékony felsőtestét és úgy bújtam hozzá, mint egy elveszett kislány. 

- Soha, anyu! – feleltem, és megsimítottam hátát, majd kibontakoztam biztonságot nyújtó öleléséből. – Butaság ilyesmiken rágódnod – figyelmeztettem már-már nyugtalankodva. Elég aggasztó a gondolat, miszerint anyukám kezd beleőrülni a testvérem elvesztésébe. De az Isten szerelmére, hát nem halt meg! Nem tűnt el a föld színéről! 

Elmondhatatlanul mérges voltam apára, amiért ezt tette velünk, s Daviddel. Tisztában vagyok vele, hogy vétkezett, és ez a büntetés mégis szebb a halálnál, na de akkor is! Egy család esik szét.
Nehéz helyzet, hiszen tudom, hogy David hibázott, Ő cseszte el a dolgokat, de mégis, valahogy a testvéremre nem tudok haragudni. Valószínűleg okkal tette, amit tett, és ha rajtam múlik, életem árán is, de kiszedem belőle azt.

- Margaret! Kérlek gyertek le!  - szakított ki gondolatmenetemből apa felszűrődő, izgatott hangja a földszintről. Anyával összenéztünk, majd egymás mellett elindultunk lefelé.
Ahogy a nappaliba értünk apu intett, hogy üljünk le. Most vagy családi kupaktanács következik, vagy éppen veszély fenyeget, esetleg jó hírt akar közölni. Bár, azt mondaná, hogy David visszajöhet, és minden olyan lehet, mint régen!