01. Sosem változol!

Sziasztok! Wow, hú, hát elérkeztünk az első fejezethez itt is! Remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog, ugyanis napokon keresztül írtam, mert a legjobbakat szeretném nyújtani ezzel a bloggal. Igaz, nem lett valami hű de hosszú, mert első fejezet, és még csak a kezdeteknél tartunk. Gondoltam nem húzom  annyira a dolgokat. Köszönöm a prológushoz írt megjegyzéseket, nagyon jól estek, komolyan! Volt, aki chatben írt, annak is nagyon köszönöm! <3 Várom a véleményeiteket! Jó olvasást!

CAMRYN HALDING

Újabb esőcsepp szaladt végig a vizes üvegen. Mutatóujjammal végigkövettem útvonalát, míg végül el nem tűnt a szemem elől, s egyesült a többivel. Lesütöttem barna tekintetem, míg szipogtam egy sort, majd mély levegőt vettem, és megpróbáltam úrrá lenni szűnni nem akaró bánatomon. Elvesztettem a bátyám, a nagytestvérem, a másik felem. Egyedül hagyott, figyelembe sem véve a tényt, miszerint rajta kívül nekem nincsen senkim. Nem számíthattam másra, csak rá. Ő volt az én mentőövem, aki a borús napjaimon is mosolyt tudott csalni az arcomra, és bármikor ki tudott húzni a csávából. Tisztában voltam vele, hogy Ő az, akire mindig számíthatok… erre mit csinál? Szembe fordul a családjával, az életével, a népével, s az ellenség mellé szegődik. Nagyszerű húzás, David Halding!

Egyszerűen nem bírom feldolgozni, hogy miért tette azt, amit. Nem szeretett itt élni? Talán problémái akadtak a falu lakóival? Esetleg ráunt a folyamatos támadásokra, melyeket édesapánk miatt kaptunk?

Meglehet. Nem könnyű egy klán vezérének a gyerekeinek lenni, ugyanis amikor végigvonulsz az utcán, mindenki megbámul, mutogatnak rád, és kitágult pupillákkal figyelnek. „ Ő az. Jonathan Halding gyermeke.” – vízhangozzák folyamatosan. Igen, és? Attól még, hogy a lánya vagyok, nincsen bennem semmi különleges. Mindössze egy neves édesapával áldott meg a sors, tehetek én erről? Nem! Akkor meg?

Megráztam a fejemet, majd óvatosan kisimítottam a könnyes arcomhoz ragadt hajszálakat, ahogy felálltam, és elindultam lefelé a nappaliba, hogy szembenézzek haragos apámmal. Mióta David elárult minket, lehetetlen vele normálisan társalogni. Teljesen elvette az eszét a tudat, miszerint a fia, az egyetlen kisfia, a klán örököse szegült ellenébe. 

- Margaret! Egyszerűen csak próbáld meg felfogni, hogy nem tehetem – hallottam meg apukám ellenvetést nem tűrő, mély hangját, ahogy leértem szüleim körébe, és helyet foglaltam az egyik szabad fotelban.

- A fiad, John! Érted? A kisfiúnk! – jajveszékelt továbbra is édesanyám. Mióta Davidet száműzték, a legtöbb délután hasonló viták folynak a családban. Anyuval majdhogynem térden állva csúszunk, hogy hívja vissza bátyámat, szüntesse meg büntetését, azonban hajthatatlan. Igen, egy szinten Őt is megértem, hisz’ Ő itt a feje mindennek, Ő irányít, ítélkezik, egyszóval mindent Ő csinál, ami számít, ezért nem tehet kivételt senkivel, még a tulajdon gyerekével sem, sajnos. Ha megtenné, valószínűleg lázadás törne ki, ami miatt újabb harci helyzet alakulna ki, csak most nem az igazi ellenséggel, hanem a klánon belül, s ez végül ártatlanok halálához vezetne, illetve további belső harcokhoz.

- David hibát követett el, tanulnia kell belőle. Csak a testemen keresztül lépi át a falum határát, így amíg élek, és ami azt illeti, még jó sokáig élek majd, addig ez ide vissza nem jön. Elárult minket! Nekem  többé nem gyerekem az ilyen!  - mennydörögte szigorúan, majd rám nézett, s hozzátette. - Témát lezártam, Camryn!

- Egy árva szót sem szóltam, apu! – fakadtam ki felháborodottan, végképp elegem van belőle.

- Láttam rajtad, hogy akartál – jelentette ki, mire hosszan beszívtam a levegőt, és így feleltem:

- Szerintem Te hallucinálsz.

- Tűnj a házamból, és csak azután gyere vissza, miután megtanultál tisztelettudóan beszélni velem! – ordított rám erélyesen, miközben karjával az ajtó felé mutogatott. Hirtelenharagú, idegesítő, és igazságtalan – szeretném bemutatni az édesapám.

Elvigyorodtam, nemes egyszerűséggel csak vállat rántottam, és távoztam a kijáraton. Tudom, hogy ezzel a cselekedettel, csak még jobban felhúztam, de mégis rohadtul élveztem. Futva indultam az erdő mélye felé. Szeretem az erdőt, mert számomra megnyugtató a csend, mely körülöleli a fákat, és a ritkán, de jó hangosan felhangzó madárcsicsergés. 

Fájó szívvel lépkedtem a bokrok, s toronymagas fák leple alatt, míg ki nem értem a rétre, hova nap, mint nap kijöttünk régen Daviddel. Itt beszélgettünk, szórakoztunk, és vigasztalódtunk rosszabb napjainkon. Ráadásul, kellő messzeségre volt a házunktól, így a szüleink sem találhattak ránk. Azóta sem tudják, hogy létezik ez a hely.

Mosolyogva tekintettem körbe, lelki szemeim előtt pedig ezer, sőt tízezer emlék pergett le egy másodperc törtrésze alatt. Ezután mély levegőt vettem, és szomorúan lecsúsztam egy fa törzse mentén, fenekem a puha fűre huppant.

Térdeimet felhúztam, karjaimmal átkaroltam őket, míg kobakomat térdeimre fektettem, szemeimet pedig lehunytam. Nagyokat lenyeltem, és próbáltam visszafojtani egy újabb könnyzáport, mely hamarosan kitörni készült.

Talán három percig pihenhettem ebben a pózban, ugyanis a következő pillanatban nesz hallatszott a déli bokrok felől. Azonnal talpra ugrottam, és szaporán felmásztam az egyik fenyőre, hogy onnan kémleljem tovább a tisztást. 

A hang egyre csak közeledett, több mint valószínű, hogy megérezte a szagomat. Ha ellenség végem, ha fajtánkbeli, nincs joga hozzá, hogy bántson engem.

Feszülten figyeltem, vártam, hogy történjék valami, de semmi. Tudtam, hogy mennem kellene, mert veszélyes lehet, de kíváncsiságom áthidalta biztonságérzetemet. Egy kecses mozdulattal leugrottam a fáról, majd mélyet szippantottam a kellemes nyári levegőből. Ismerős illat csapta meg az orromat, túlságosan ismerős. David.

Lehetetlen, Ő nem lehet itt, hiszen száműzték, nem lépheti át a határt, mert azonnal megölik. A bátyám pedig nem hülye, sosem játszana az életével. Akkor viszont ki a fene az, ha nem Dave? 

Tenyeremet ökölbe szorítottam, és magabiztos léptekkel csörtettem ki a növényzet takarásából, hogy szembenézzek látogatómmal. Nem engedhetem, hogy egy idegen meggyalázza emlékeim színterét.

A rét közepére érve megtorpantam, és egyenesen belenéztem a mélybarna szempárba, mely tagadhatatlanul farkas szemet kívánt nézni velem. Meg kellett volna rémülnöm, azonban én ahelyett, hogy világgá szaladtam volna, egyenesen David Halding nyakába vetettem magam, és úgy szorítottam magamhoz, mintha soha nem akarnám elengedni.

- Mit keresel itt? – ragadta meg két felkarom, s gyengéden eltolt magától.

- Inkább Te, mit csinálsz itt? David, ha meglátnak itt… - kezdtem bele, de bátyám erőszakosan félbeszakított, és mintha gondolataimban olvasna, felelt kimondatlan kérdésemre.

- Itt nem tehetnek ellenem semmit. Semleges terület. Nem tartozik se vámpírhoz, se vérfarkashoz. Pont a két határ közötti rész. 

- Ezek szerint itt láthatlak még! – Könyörgő tekintettel pislogok rá, mire David csak vállat ránt és elvigyorodik.

- Azt hittem, hogy nem szívesen találkozol velem. Tudtommal tilos velem tartanod a kapcsolatot.

- Nyílván teszek rá! Dave, a testvérem vagy, ezért őszintén tojok rá, hogy mit mondanak ott, tudod a határon belül.

- Sosem változol! – sóhajtja szem forgatva, majd hanyagul átveti vállamon jobb karját, pont úgy, mint régen.