2014. augusztus 26., kedd

06. Mi még nem találkoztunk...

Sziasztok! Nem tudom, olvassa-e még egyáltalán valaki, mert teljesen jogos, ha nem, mert elhanyagoltam, nem volt időm írni. De most itt vagyok egy új résszel, és biztosra mondom, hogy lesz következő is! Ha idetévednél, és elolvastad véletlen a részt hagyj kérlek nekem egy kis visszajelzést akár itt megjegyzésben, akár chaten! Mindennek nagyon örülök! Köszönöm szépen!


CAMRYN HALDING

Összerezzentem, amikor a bejárati ajtót kimondottan hangosan bevágódott a földszinten, majd apám mély hangján anyámat kérdezte a pincében elhelyezkedő vérkészletről. Szinte fel sem fogtam anyukám válaszát, ugyanis a következő pillanatban apám, már a lépcsőn tartott felfelé, valószínűleg hozzám. Egy kétméteres ugrással hamar elértem az ablakomhoz, amit még jobban kitártam, hogy kiáradjon bátyám illata végleg. Mint egy őrült legyeztem a kezemmel jobbra, azután balra, mondhatni táncot jártam a szobámban, míg apa ki nem tárta az ajtómat, s be nem lépett. Kővé dermedve álltam a szoba közepén, még levegőt is elfelejtettem venni, ahogy kőkemény tekintete végigjárta a helységet, végül pedig megállapodott rajtam, és felvonta a szemöldökét.
Nyugalom Camryn, minden rendben lesz! Csak beleképzelsz dolgokat a helyzetbe, minden a legnagyobb rendben lesz! – próbáltam nyugtatni magamat, de ettől még csak rosszabb lett.
- Minden rendben van anyáddal? Mintha kivirult volna hirtelen – értetlenkedett az öreg, miközben ijesztően megvillant a szeme. – Camryn! Ha megtudom, hogy itt járt… – kezdett automatikusan szimatolni. Önkéntelenül is nagyot nyeltem, mielőtt a szokásos hangnememben visszavágtam volna:
- Miből gondolod, hogy itt volt? – fintorogtam, de apám csak legyintett.
- Furcsa illat van itt, mintha keveredne…
- Ne is kezdj bele! – állítottam le, mielőtt még jobban belemerült volna a tanulmányozásba. – David szobájában voltam, mert hiányzik. Történet vége! – ejtettem ki már elég mogorván az utolsó mondatot. 
- Aha… - hümmögött egyetértően. – Mindegy, az igazság az, hogy most nem veszekedni jöttem – felvontam a szemöldökömet, még a fejemet is kicsit oldalra döntöttem, hogy jól hallottam-e a dolgot. Volt egyáltalán olyan az elmúlt hetekben, hogy ne veszekedni akart volna? 
Meglepetten pislogtam rá másodpercekig, majd még mindig hitetlenkedve leültem az ágyamra, és bal lábamat átvetettem a jobbon.
El sem tudtam képzelni, hogy miről akar beszélni, ha nem Dave-ről, és az illetlen viselkedési szokásaimról. Mondjuk a második pont szerintem jogtalan, ugyanis én csak az Ő környezetébe változom át egy elviselhetetlen, flegma, túlbuzgó, makacs egyénné, mert ki nem állhatom, amikor a nagyfőnököt játssza, miközben pedig sehol semmi.
- Hallgatlak! – emeltem rá tekintetemet.
- Mit tudtál a lányról? Normális? Láttad mire képes?  - tett fele egyszerre három kérdést, mire se időm, se kedvem nem volt válaszolni. Könyörgöm! A legjobb dolog, ami eddig történt velem, az az, hogy megismertem Lucy-t.
- Miért kérdezi ezt mindenki? – ugrottam fel együltömből megfeledkezve önmagamról, és meredtem apámra meglehetősen rondán.
- Ki kérdezte még? – S ekkor a levegő ismét megfagyott, mintha benn ragadtam volna az előző másodpercben, ugyanis egy hang nem férkőzött ki ajkaim közül, csak néztem magam elé, mint valami elmebeteg. – Camryn? – szólított már vészjóslóbb hangsúllyal.
- Anya! Anya kérdezte a minap, pont ugyanezt! – kaptam észbe, és kezdtem menteni a még menthetőt. Apa a tipikus gyanakvó tekintetével vizslatott, majd szemöldökét az égbe emelte, majd kijelentette:
- Figyellek!
- Remélem tisztában vagy vele, hogy feleslegesen fenyegetsz, ugyanis nem félek tőled! – vágtam hozzá rendíthetetlenül, ezután még pár másodpercig gyilkos haraggal egymást figyeltük, majd nemes egyszerűséggel kirontottam az ajtón, leszaladtam a lépcsőn, s sietősen távoztam családi házból. 
Tudtam, hogy David-hez most nem mehetek, mert azzal csak lebuktatnám magunkat, és tönkretennék mindent, ráadásul, engem is száműznének, vagy még rosszabb, megölnének. Ez pedig egyáltalán nem lenne kedvemre való.
De mégis, hogy a fenébe mondjam el Dave-nek, hogy nem viccből kell elhalasztanunk a találkozókat? Küldjek levelet? De mégis kinek? Egyáltalán átengednék a határon? Biztos, hogy nem.
Talán egyik este kéne kiszöknöm hozzá, de az talán még kockázatosabb lenne, főleg most, hogy apám gyanakszik. És, ha egyszer Ő beindul, akkor addig nem áll le, míg ki nem deríti, s nem ítélkezik a helyzet felett.
- Camryn? – felkaptam a fejemet a nevem hallatára, s egyből pásztázni kezdtem az épületeket körülöttem, de amikor a közvetlen magam fölé néztem, rögvest megpillantottam az ablakból  félig kilógó, és hevesen integető Lucy-t. Fel sem tűnt, hogy eljöttem idáig… - Bejössz?
- Ha beengedsz – villantottam egy vigyort, mire Lucy eltűnt a látóteremből, a következő pillanatban pedig már a nyitott ajtóban állt, s engem nézett. 
- Na? Mire vársz? – érdeklődött mosolyogva. Pár másodpercig összehúzott szemöldökkel meredtem barátnőmre, majd hirtelen berontottam még Lucy-t is magammal sodorva az ajtón, ami a nagy izgatottság közepette még be is csapódott utánunk. Szegényt elég váratlanul érhette hevességem, ugyanis halálra vált arccal nézett le vállait szorongató kezeimre, majd vissza az arcomra.
- Bocsi – léptem hátra rögtön, amint felismertem a helyzetet.
- Azt hittem, most megölsz – fújta ki a levegőt, hangjából még ki véltem hallani a feszültséget. – De, most már oké, szerintem jól vagyok.
- Ennek örülök – csaptam össze a tenyereimet, mire Lucille ismét összerezzent. – Nyugi már! – figyelmeztettem. – Otthon van apukád?
- Nincs, miért? – vonta össze szemöldökét. 
- A következő tíz percben haza fog jönni? 
- Nem, Cam, miért? Mi a baj? 
- Segítened kell, mert nagyon elrontottam a dolgokat! – sóhajtottam fel tehetetlenül.

LUCILLE HOWARD

Kicsit megilletődtem Camryn mondatán, miszerint tőlem várja a megváltást, de csak bólintottam, majd megragadtam a kezét, és magam után húztam a nappaliba, hol helyet foglaltunk a kanapén egymás felé fordulva.
- Szóval miben kéne segítenem? – kérdeztem.
- Tudod, már sokat meséltem a bátyámról David-ről, akivel titokban találkozgattam az erdőben. – kezdett bele szinte suttogva. - Ma majdnem elszóltam magam a dolgokkal kapcsolatban, így apám gyanakodni kezdett. Tudom, hogy figyel engem, valószínűleg most is itt áll valahol a ház környékén valamelyik csatlósa, és hallgatózik, úgyhogy megpróbálom rövidre fogni – bólintottam, miszerint megértettem. – Annyi lenne a dolgod, hogy elmész Dave-hez, és megmondod neki, hogy mi a helyzet.
- Én? Nem is ismerem – tiltakoztam hevesen.
- Ha kérhetnék mást, akkor megtenném, hidd el! De jelenleg nem számíthatok másra – húzta el a száját jobbra, majd balra. Nem tehetek róla, de megesett a szívem barátnőmön, ugyanis csak felsóhajtottam, majd talpra álltam.
- Hova menjek?
- Köszönöm, Lucy! – ugrott egyenesen a nyakamba Camryn, és ölelt át szorosan. Természetesen visszaöleltem, majd lágyan eltoltam magamtól, és kérdő tekintettel meredtem rá. Cam rögtön vette az adást, s magyarázni kezdett. Jó öt percembe telt, mire megértettem az információt, és útnak mertem indulni egyedül. Cam még egyszer megölelt hálája jeléül, majd eltűnt a szemem elől, én pedig belevetettem magam az erdő sűrűjébe.
Sokáig csak egyenesen mentem, néha-néha megálltam, és a levegőbe szagoltam, hátha felismerem a srác illatát, de sajnos semmit sem éreztem. Látszik, hogy tapasztalatlan vagyok, ráadásul félvér. 
Amikor egy egészen hasonló tisztáshoz értem, mint amit Camryn körülírt megtorpantam, és háromszázhatvan fokos fordulatot tettem, de nem láttam, és nem is hallottam senkit. Méregettem az égig érő fákat, dús bokrokat, percekig forogtam a saját tengelyem körül, de egy árva lelket sem találtam erre. 
Már teljesen úgy voltam a dologgal, hogy megpróbálom legközelebb, és már indultam is volna visszafelé, de ekkor az egyik bokor megzörrent mögöttem. Rögtön odakaptam a fejemet, és szembefordultam a növényzuhataggal.  Néma imát mondtam magamban, hogy ne egy hatalmas vadállat legyen, gondolok itt, például egy testes vérfarkasra. Szerencsére imáim célba értek, ugyanis a zöld sűrűségből egy magas, barna hajú, barna szemű, izmos srác lépett elő, majd nézett le rám érdeklődve.
- Te lennél David?  - tettem fel rögtön a legfontosabb kérdést, miután megtaláltam a hangomat.
- Pontosan. Te pedig… - húzta el a „pedig” végét. – Mi még nem találkoztunk… ugyanis lehetetlenség, hogy ne emlékezzek egy ilyen lányra – kacsintott rám vigyorogva. Tátott szájjal bámultam az előttem álló srácra, és egyszerűen nem tudott eljutni az agyamig, hogy most egy száműzött fiúval társalgok, ha lehet ezt egyáltalán beszélgetésnek nevezni, hisz’ két perce folyamatosan úgy bámulok rá, mint egy fogyatékos. – Na, mi van? Nem tudod a neved?
- Izé… - léptem közelebb, s bátortalanul felé nyújtottam a kezemet, David pedig rögtön megragadta azt. – Lucille Howard vagyok – jelentettem ki némi éllel a hangomban. David egy kicsit elbizonytalanodott, végül mérlegelte a helyzetet, s szemei elkerekedtek. Remek. Egy újabb vámpír, aki csak a szörnyeteget látja bennem.

5 megjegyzés:

  1. Nagyon örülök hogy folytattad, csak így tovább! Ez az eggyik kedvenc blogom! Abba ne hagyd! Sok sikert a blogoláshoz! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet! :)
      xx
      LTP

      Törlés
  2. Mindenkinek sok dolga van, megértjük hidd el és emiatt ne jusson eszedbe abbahagyni a blogot!!! Már az is elég ha havonta raksz fel részeket csak legyenek mert hidd el olyan jók hogy rád haragudni n lehet olyan jók a részek.. Csak így tovább;)) Niki:*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen a megértést és a támogatást! Nem fogom abbahagyni a blogot, az nem az én stílusom! Örülök, ha tetszik a blog, mindig jól esik, ha ilyeneket mondasz/mondtok! :)
      Köszönöm!
      Ölel,
      LTP

      Törlés
  3. Hát igen.Megint én.Rájöttem, hogy soha többet az életben nem fogok más írótól alkotott blogokat.Kivée azokt, akik ugyan azon az intelektuális szinten van.Én tényleg nagyon köszönöm.
    Zoé ♥♥♥♥♥♥

    VálaszTörlés