03. Féltek az ismeretlentől...

Sziasztok! Arra kérnélek Titeket, hogy aki elolvassa ezt a fejezetet, az hagyjon egy kis véleményt a végén, mert őszintén érdekel engem, hogy érdemes-e folytatnom! :) 

Köszönöm annak, aki megteszi, mert még kódot sem kell írni! :)

LUCILLE HOWARD

- Meg kell ígérned, apa – álltam elé, s szorítottam meg a kézfejét. – Tudod, hogy nem értenék meg, és pont ezért mentem bele ebbe, hogy csatlakozzunk egy másik klánhoz – kérleltem csöndesen, miközben mélyen, kék tekintetébe meredtem. Bízom benne, hiszen Ő az édesapám, és tudom, hogy csak a legjobbat akarja nekem az őszinteségével, de ha ezek a vámpírok rájönnek, hogy mi vagyok, azonnal kinéznek maguk közül, és ez az, amire egyáltalán nincs szükségem. Több mint tíz, klánban fordultunk már meg az eltelt tizenhét év alatt, s amikor körvonalazódott a lényekben, hogy miféle szerzet vagyok, rögtön az ellenségeim lettek. Féltek az ismeretlentől, féltek attól, hogy bántani fogom őket, esetleg bajt hozok a fejükre a származásommal. Azonban én vagyok az utolsó, aki tehet erről az egészről, ugyanis ha tizenhét és fél évvel ezelőtt édesapám nem fekszik össze egy boszorkánnyal, akkor nem foganok meg, és édesanyám nem hal bele a szülésbe sem.

És most ismét itt állunk egy új élet kapujában, új személyekkel, új helyszínnek megspékelve, és én mégis elmondhatatlanul rettegek.

- Azt hittem, ezt már megbeszéltük, kincsem – mosolyodott el apukám, miközben kihúzta tenyereit az enyémek közül és nemes egyszerűséggel belém karolt. – Mehetünk? Ne várassuk meg Jonathant – indult meg magabiztosan a kisebb-nagyobb házak között, s addig húzott maga után, míg el nem értünk az összes közül a leghatalmasabbhoz. 

- Ki az a Jonathan? – suttogtam feszült hangon, míg édesapám mutatóujját a csengőre helyezte, majd megnyomta azt.

- A klán vezére, drágám. Viselkedj normálisan! – utasított, majd egy illedelmes mosolyt varázsolt az arcára.

- Jó napot! Fáradjanak beljebb! – jelentette be azonnal - valószínűleg - Jonathan, miután kitárta nekünk az ajtót. Arckifejezése feszes, szinte már ijesztően flegma volt, tipikus főnök, mint láttam. Ahogy beléptünk a házba rögtön megcsapott a kellemes illat, mely bent terjengett. Amolyan barátságos volt az egész, az előszoba falait barna festék borította, de ahogy a nappaliba invitáltak minket a színek egyre harsányabbak lettek. Itt a bézs árnyalatai voltak felfedezhetők az egyes falrészeken.

- Foglaljatok helyet! – próbált egy apróbb mosolyt kicsikarni magából Jonathan, ami leginkább vicsorgásnak látszott egy ismeretlen számára. – Azt javaslom, hogy tegeződjünk!

- Rendben – felelt apám, majd kezet nyújtott Jonathan-nek, ki készségesen viszonozta azt. – Nicolas Howard! – bólintott édesapám, végül rám emelte pillantását, és felsóhajtott. – Ő pedig itt a lányok, Lucille.

- Lucille Howard – apró mosollyal próbáltam leplezni a vállaimon ülő, szűnni nem akaró feszültséget. 

- Örülök, hogy megismerhetlek, Lucille! Jonathan Halding vagyok! – Csak bólogatok, ugyanis egy értelmes mondat nem jut eszembe, amit megoszthatnék velük.

-  Remek! Akkor most beszélgessünk kicsit a szabályokról, és a jelenleg uralkodó veszélyes helyzetről, és személyes kilátásaimról – ajánlotta Jonathan, majd rögtön bele is kezdett. -  Nem régiben a falu, és lakói egy borzalmas csatába keveredtek, ismét. A szomszédságunkban ugyanis ősellenségeink, a lükantróp nép él, akikkel pár hete kiéleződtek az ellentéteink. Az eleve siralmas csatának, a végére még szomorúbb végkimenetele lett. Rengeteg veszteség érte az így sem óriási klánunkat. Apákat vesztettünk el, fiatal gyerekeikkel, és ezt mind a mocskos kutyák miatt odaát – szinte köpte a szavakat, annyira beleélte magát a történetbe. Szemében gyilkos láng tombolt, úgy nézett ki, mintha Ő vesztette volna a legtöbbet az ütközet során.

 - Ez azt akarja jelenteni, hogy a közeljövőben újabb támadás várható? – kérdezett vissza apa nyugtalanul. Ő sosem kedvelte különösebben az ilyen háborúkat a törzsek között, az én apám mindig is békés természetű volt. Neki nem életcélja az ölés, a másik elpusztítása, a békét viszont nagyra értékeli, és támogatja.

- Nem, ugyanis mint mondtam, rengeteg emberünk veszett oda. Mi most inkább lapítunk, talán egy-két év múlva újra növekszik a létszámunk, és akkor vissza tudunk vágni az ellenségnek.

- Akkor bizonytalan ideig béke várható.

- Pontosan – felelt Jonathan. Apa csak hümmögött, és bólogatott. 

- Ez azt jelenti, hogy csatlakoznak? – érdeklődött Jonathan Halding egy újabb vicsorgással a szája szélén. Vajon ez a vámpír tud egyáltalán őszintén mosolyogni?

Nem ismerem, de szívből sajnálom azt, aki igen, mert én biztosan megőrülnék mellette. Túlzottan magabiztos, nagyképű, és lerí róla, hogy irányítani akarja az embert.

- Igen! Természetesen maradunk, de tudnia kell, hogy amint beköszönt a háború, mi mossuk kezeinket, és távozunk. A lányom előtt még itt az élet, rettentően fiatal, és nem kockáztatnám meg a korai halálát. – Hm, köszönöm, egyetlen, drága, aggódó édesapám, ez a lény itt és most elkönyvelte, hogy egy magatehetetlen kislány vagyok, aki az apukája lába mögé rejtőzik, amint probléma adódik. 

- Ahogy érzik – tárta szét a kezeit megadóan Jonathan Halding, majd egy teljesen más témával folytatta. – Ugye beszéltem szabályokról, nos, mindössze annyi a lényeg, hogy nincs az utcán vita, verekedés, aki bűnt követ el az büntetjük! Nincs kibúvás a tetteink alól, ez egy összetartó csapat, itt elvárjuk az őszinteséget, és vigyázunk egymásra. 

- Rendben, ez teljesen jogos és érthető, Jonathan – válaszolt apa, majd rögtön rátért a számára fontosabb témára. – Még szerettem volna megkérdezni, hogy ház témában, tudsz-e nekünk segíteni, mert azt még nem igazán sikerült találnunk.

- Ó, természetesen! Vannak eladó házak a faluban, menjetek egy kört, nézzetek ki egyet, és akár holnap, vagy még akár ma este, le is rendezhetjük a vásárlást. 

- Köszönjük! Akkor, úgy gondolom, ideje távoznunk – ráztak kezet ismét, s ezt követően Jonathan kikísért minket az ajtóig. – Még a nap folyamán hívni fogom, Jonathan! - intett édesapám, ezután pedig távoztunk a főnök házától.

- Nem is volt annyira kínos – sóhajtotta apu, majd rám vigyorgott. – Látod, kicsim? Jó lesz itt nekünk! Végre letelepedhetünk!

- Na és az a háború?

- Amiatt ne aggódj, lelépünk még azelőtt, hogy bekövetkezne – kacsintott rám, miközben szája már felfelé görbült, megint. Tekintetében öröm csillogott, teljes mértékben leolvasható volt róla, hogy végre boldog, amiért ismét találtunk egy normálisnak mondható klánt. – Na, gyere, nézzünk egy csinos házat! Választhatsz Te! – ragadta meg a kezemet, s öles léptekkel megindult a házak tömkelege között, engem maga után rántva.

CAMRYN HALDING

Kényelmesen hátradőltem a kanapén, míg jobb lábamat átvettem a balon, majd karjaimat mellem alatt kereszteztem, s felhúzott szemöldökkel meredtem édesapámra. Vártam, hátha végre kiböki, hogy miért hívott le minket, de nem szólt semmit, csak várt, és vizslatott minket.

- Megszólalsz még ma? Nem igazán érek rád! – villantottam mondandóm végén egy gúnyos mosolyt, mire apa felugrott, kezeit ökölbe szorította, és teli torokból ordítani kezdett velem.

- Te nem beszélhetsz így velem! Hogy van merszed egyáltalán? Erre tanítottalak? Mocskos kölyök! Még egyszer ilyet hallok, esküszöm, nem állok jól magamért!  – nyakán megfeszültek az inak, miközben megpróbálta lekiabálni a hajamat a fejem tetejéről. Fapofával hallgattam végig mondandóját, vártam, hogy lecsillapodjon, és újra támadhassak. Amikor végre lenyugodott csak visszaült a kanapéra, és ismét ránk emelte tekintetét.

Természetesen kihasználtam az újabb adódó alkalmat, és pimasz kis mosollyal folytattam.

- Megfordult már a fejedben, hogy engem is kitegyél? Legkönnyebb száműzni az embert… szerintem is. Ez tök pozitív dolog, legalább… - azonban nem fejezhettem be, mert amikor megéreztem egy eszméletlenül nagy ütést az arcomon, belém ragadtak a szavak. Döbbenten meredtem apámra, aki semleges, érzelemmentes pillantásokkal illetett engem.

- Te megütöttél – jelentettem ki még mindig lefagyva, miközben tenyeremmel a fájó pontot dörzsölgettem. Tudtam, hogy hamarosan elmúlik, de belül bosszút esküdtem ellene.

- És ha nem fejezed be továbbra sem, megkerestetem a bátyádat, és könyörtelenül, a szemed láttára öletem meg! – suttogta éles, ellenkezést nem tűrő hangnemben. Csak néztem rá, és nem bírtam elhinni, hogy ez lett abból az emberből, aki kiskoromban hintáztatott, nem engedett úgy aludni, hogy ne puszilt, ölelt volna meg minket.

- Elég volt! – kiáltott fel anyám végső elkeseredettségében. Őt viselte meg eddig is a legjobban ez az egész, és még mindig Ő kapja a hideg vizet a nyakába. – Ezt nevezitek családnak? Most kéne a legjobban összetartanunk, John!

- Akkor neveld meg a lányodat! – ordította erősen artikulálva, minden egyes szót kiemelve.

- Fáj neki a bátyja elvesztése, teljesen érthető ez a viselkedés, John! Te mit csinálnál a helyében?

- Egyetértenék a felnőtt, tapasztalt édesapám meglátásaival!

- _Ez egyszerűen felfoghatatlan! Hagyjuk, oké? Ezt majd később megbeszéljük! – tört ki anyukám ismét. – Elmondanád, amit akartál, vagy folytatjuk az értelmetlen veszekedést, és lassan, óvatosan semmisítjük meg a megmaradt családunkat?

- Na, igen, a bizonyos dolog, amiről apa beszélni szeretne. Azt hiszem körvonalazódott bennem, hogy nem Daviddel kapcsolatos, ugyanis eléggé feszült lesz attól, ha a bátyám kerül szóba.

-  Annyi a lényeg, hogy érkezett két új tag a klánba! Camryn, örülnék, ha összebarátkoznál a lánnyal, és kiderítenéd, hogy kik ezek, és honnan jöttek.

- Esélytelen – mormoltam sértődötten.

- Én vagyok az apád, és Te nem ellenkezel az én szavammal – emelte fel hangját az összes „én”-nél. – Nincsenek barátaid, kicsi lány! Ideje szerezni egyet.

- És miért nincsenek barátaim? Mert Te, igen Te, vagy az apám, és miattad senki sem akar a közelembe kerülni, mert félnek, hogy másnapra úgy végzik, mint David – kiabáltam most már én is. 

- Remek! Ma este bemutatlak Titeket egymásnak, virágszálam! Addig is, felmehetnél a szobádba, hogy ne itt rontsd a levegőt!

- Jonathan, a lányoddal beszélsz! – figyelmeztette anyu csöndesen. – Kérlek, vedd őt emberszámba.

- Még ha ember lenne! – forgatta szemét lenézően, majd bevonult a dolgozószobájába.

- Évről évre szörnyűbb… – mondtam magam elé meredve, s megszületett bennem egy terv, miszerint véget vetek apám egyeduralmának, visszahozom a testvéremet, s mindezt annak a titokzatos lánynak a barátságával fogom elérni, hiszen csak nem lehet annyira szörnyű az a lány, ha édesapám befogadta Őt a klánba.

Szünet vége - Ismét jelen vagyok

Sziasztok!

Na, eljutottam odaáig, hogy folytassam ezt a blogot is, ugyanis már kimondottan hiányzott. 

Mint láthatjátok új designel jelentkezem, és rengeteg friss lelkesedéssel, illetve ötlettel. Tudjátok a Vámpírnaplók eléggé megihleti az embert. Na, mindegy, természetesen nem egy TVD fanfictionban vagytok, habár Shiloh Fernandez teljesen úgy néz ki, mint a TVD-ben Enzo, nem? Oké, oké, letértem a témáról, bocsánat. 

Tehát, itt vagyok, és megállíthatatlanul hozom a részeket! Hamarosan érkezik a harmadik fejezet! :)

Muszáj szünet - én sem így terveztem

Sziasztok! Gondolom a legtöbben tudjátok, hogy elromlott a számítógépem. Ez mit jelent? Hogy nem tudok részeket hozni sajnos. Az a baj, hogy ez a fos be sem kapcsol, tehát esélyem sincsen folytatni egy ideig a blogot. Azaz szünet lép érvénybe. Sajnálom, mert én sem akartam ezt, de ha egyszer nincsen eszköz a dolog folytatásához... ah. Ìgérem rajta vagyok az ügyön, hogy minél hamarabb kapjak egy új gépet és folytathassam a blogot. 

És igen, most is telefonról kínlódom be ezt a pár soros szöveget.

Ja, és mielőtt felmerülne a kérdés, hogy miért csak most szólok, jelzem, hogy Lizi vagyok, egy született szerencsétlenség. Egy lépcsőn nem tudok úgy lejönni, hogy ne essek pofára... (tavaly 2 nap 2x egymás után estem le ugyan arról a lépcsőről). Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy most jöttem rá, hogy a telefonomon van Chrome böngésző és innen tudok bejegyzést létrehozni gond nélkül. 

Na, remélem minél hamarabb lesz gépem, ugyania tele vagyok ötletekkel.:(
Puszi,
LTP

02. Merre voltál, szívem?

Sziasztok! Kicsit rövid, de itt is a második fejezet. A következő fejezetben, már megismerhettek egy új szereplőt majd! :) Nagyon köszönöm a díjakat, a cseréket, s tetszikeket, és a megjegyzéseket is! Hihetetlenek vagytok<3 Várom a véleményeket:) 

CAMRYN HALDING

A hold, már jócskán átvette a nap helyét az égbolton, magával hozva a csillagokat, amikor beléptem a házunkba. Rögtön meghallottam a bőrkanapé megszokott nyikorgását, ahogy valaki – több, mint valószínű az apám – felállt róla, és hangos léptekkel megindult felém. Lecövekelve álltam az előszobában, s vártam, hogy lecsapjon rám az apai szigor legújabb, tökéletesített változatával.

- Hol voltál? – förmedt rám azonnal. - Fél kilenc is elmúlt, Camryn! Tűvé tettem érted a fél falut, merre voltál, kislányom? – Határozott, számon kérő, de mégis aggódó. 

- Sétálni – jelentettem ki nemes egyszerűséggel. – Biztos pont elkerültük egymást – magyaráztam higgadtan. Apám gyanakvóan vizslatott, szemöldökét összehúzta, karjait mellkasán keresztezte, és csak hümmögött, majd végül vádlón megszólalt:

- Ha megtudom, hogy bármi közöd van David árulásához…

- Ne is folytasd – emeltem fel hangomat, és szakítottam félbe mondatát. – Amúgy meg, ha jól emlékszem, Te küldtél el, apa – forgattam szemeimet, majd sértődötten odébb álltam. Felrobogtam az emeletre, ahol azonnal bezárkóztam szobámba. Ebben a percben, még apám sem ronthatja el a jó kedvemet. Találkoztam a bátyámmal, beszélgettünk, és pár órára, teljesen úgy éreztem magam, mint régen, mikor még nem volt mindenki szemében egy utolsó áruló. Ráadásul a jó híreket tetézi a tény, miszerint ott, a határon kívül bármikor láthatom. 

Alig telt el pár perc, az ajtómon kopogtattak, majd édesanyámat pillantottam meg. Valahogy nem bírtam átsiklani a barna szemeiben ülő csalódottságon, és fájdalmon. Annyira hihetetlenül látszik sápadt arcán a szenvedés. Anyu mindig is élt-halt a gyerekeiért, és most egyiket elvesztette talán örökre, hisz’ David nem léphet be a falunkba, és apa anyának is megtiltotta, hogy felkeresse. Mondván: „Elárult minket, ezáltal kijelentette, hogy nincs szüksége ránk.” Rendben, ha ez valóban így lenne, elfogadnám, mert lehet, Dave-nek valóban nincs szüksége ránk, viszont nekünk rá hatalmas lenne.

- Merre voltál, szívem? – kérdezte, miközben helyet foglalt mellettem az ágyon.

- Már apának is világosan megmondtam, hogy sétálni! - csattanok fel ellenségesen, mert tudom, hogy apa küldte fel hozzám, hogy szimatoljon utánam. Ebből viszont nem esznek! – Nem értem, hogy miért kell úgy csinálni, mintha tíz éves lennék. Két hét múlva betöltöm a tizennyolcat, úgyhogy köszönöm szépen, de nem vagyok kíváncsi a problémáitokra. Különben is, Ő küldött el! Úgyhogy felesleges erről beszélgetnünk.

- Édesem, tudod, milyen hirtelenharagú apád van, ezt muszáj elfogadnod, mert különben csak rosszabb lesz. A vérében van a parancsolgatás, így téged is irányítani fog, ha a lánya vagy, ha nem – próbált kedvesen felelni, s némiképp bíztatni anyu. 

Apám egy született vezető, és ezt gyűlölöm, méghozzá nagyon, mert én sem bírom elviselni, ha irányítani akarnak, makacsságom, és csökönyösségem végett. David is pontosan ilyen, magabiztos, makacs, és nem tűri el, ha nemet mondanak neki. Hát igen, ha akarnám, se tagadhatnám le Őt.

- Próbálok pozitívan hozzáállni, de én sem tűröm, ha kiadják, mit csináljak – mondtam, miközben felálltam, és anyát az ágyon hagyva, az ablakomhoz sétáltam.

- Tudom – válaszolt csöndesen anyukám, majd mélyet sóhajtott bánatában. Rossz szomorúnak látni, és nekem sem életcélom, hogy még jobban elkeserítsem, de ösztönösen kiállok magamért, és nyíltan kimondom a véleményemet, ugyanis születésem óta azt hangoztatják a szüleim, hogy jogom van álláspontot foglalni, és kőkeményen harcolni magamért, meg a saját igazamért. – Pontosan olyan vagy, mint Ő! – szólalt meg anyu, mire egy pillanat alatt megfordultam, és összehúzott szemöldökkel az arcát kezdtem vizslatni.

- Mint ki? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnám pontosan, hogy kire célzott.

- Mint az édesapád – Szavaira csak szemet forgattam, majd visszafordultam a kitárt ablak felé, hogy szemügyre vegyem a csillagokat, s azoknak alakot öltött képeit. – Camryn – szólított nevemen anyám, mire csak rosszállóan megráztam a kobakomat, és ellöktem magam az ablak peremétől, majd visszaültem mellé.

- Mondjad, anya!

- Ugye téged soha nem foglak elveszíteni? – ragadta meg kézfejem, és szorította meg azt. Miért jutnak egyáltalán eszébe ilyenek? Gondolkodás nélkül átkaroltam vékony felsőtestét és úgy bújtam hozzá, mint egy elveszett kislány. 

- Soha, anyu! – feleltem, és megsimítottam hátát, majd kibontakoztam biztonságot nyújtó öleléséből. – Butaság ilyesmiken rágódnod – figyelmeztettem már-már nyugtalankodva. Elég aggasztó a gondolat, miszerint anyukám kezd beleőrülni a testvérem elvesztésébe. De az Isten szerelmére, hát nem halt meg! Nem tűnt el a föld színéről! 

Elmondhatatlanul mérges voltam apára, amiért ezt tette velünk, s Daviddel. Tisztában vagyok vele, hogy vétkezett, és ez a büntetés mégis szebb a halálnál, na de akkor is! Egy család esik szét.
Nehéz helyzet, hiszen tudom, hogy David hibázott, Ő cseszte el a dolgokat, de mégis, valahogy a testvéremre nem tudok haragudni. Valószínűleg okkal tette, amit tett, és ha rajtam múlik, életem árán is, de kiszedem belőle azt.

- Margaret! Kérlek gyertek le!  - szakított ki gondolatmenetemből apa felszűrődő, izgatott hangja a földszintről. Anyával összenéztünk, majd egymás mellett elindultunk lefelé.
Ahogy a nappaliba értünk apu intett, hogy üljünk le. Most vagy családi kupaktanács következik, vagy éppen veszély fenyeget, esetleg jó hírt akar közölni. Bár, azt mondaná, hogy David visszajöhet, és minden olyan lehet, mint régen!

01. Sosem változol!

Sziasztok! Wow, hú, hát elérkeztünk az első fejezethez itt is! Remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog, ugyanis napokon keresztül írtam, mert a legjobbakat szeretném nyújtani ezzel a bloggal. Igaz, nem lett valami hű de hosszú, mert első fejezet, és még csak a kezdeteknél tartunk. Gondoltam nem húzom  annyira a dolgokat. Köszönöm a prológushoz írt megjegyzéseket, nagyon jól estek, komolyan! Volt, aki chatben írt, annak is nagyon köszönöm! <3 Várom a véleményeiteket! Jó olvasást!

CAMRYN HALDING

Újabb esőcsepp szaladt végig a vizes üvegen. Mutatóujjammal végigkövettem útvonalát, míg végül el nem tűnt a szemem elől, s egyesült a többivel. Lesütöttem barna tekintetem, míg szipogtam egy sort, majd mély levegőt vettem, és megpróbáltam úrrá lenni szűnni nem akaró bánatomon. Elvesztettem a bátyám, a nagytestvérem, a másik felem. Egyedül hagyott, figyelembe sem véve a tényt, miszerint rajta kívül nekem nincsen senkim. Nem számíthattam másra, csak rá. Ő volt az én mentőövem, aki a borús napjaimon is mosolyt tudott csalni az arcomra, és bármikor ki tudott húzni a csávából. Tisztában voltam vele, hogy Ő az, akire mindig számíthatok… erre mit csinál? Szembe fordul a családjával, az életével, a népével, s az ellenség mellé szegődik. Nagyszerű húzás, David Halding!

Egyszerűen nem bírom feldolgozni, hogy miért tette azt, amit. Nem szeretett itt élni? Talán problémái akadtak a falu lakóival? Esetleg ráunt a folyamatos támadásokra, melyeket édesapánk miatt kaptunk?

Meglehet. Nem könnyű egy klán vezérének a gyerekeinek lenni, ugyanis amikor végigvonulsz az utcán, mindenki megbámul, mutogatnak rád, és kitágult pupillákkal figyelnek. „ Ő az. Jonathan Halding gyermeke.” – vízhangozzák folyamatosan. Igen, és? Attól még, hogy a lánya vagyok, nincsen bennem semmi különleges. Mindössze egy neves édesapával áldott meg a sors, tehetek én erről? Nem! Akkor meg?

Megráztam a fejemet, majd óvatosan kisimítottam a könnyes arcomhoz ragadt hajszálakat, ahogy felálltam, és elindultam lefelé a nappaliba, hogy szembenézzek haragos apámmal. Mióta David elárult minket, lehetetlen vele normálisan társalogni. Teljesen elvette az eszét a tudat, miszerint a fia, az egyetlen kisfia, a klán örököse szegült ellenébe. 

- Margaret! Egyszerűen csak próbáld meg felfogni, hogy nem tehetem – hallottam meg apukám ellenvetést nem tűrő, mély hangját, ahogy leértem szüleim körébe, és helyet foglaltam az egyik szabad fotelban.

- A fiad, John! Érted? A kisfiúnk! – jajveszékelt továbbra is édesanyám. Mióta Davidet száműzték, a legtöbb délután hasonló viták folynak a családban. Anyuval majdhogynem térden állva csúszunk, hogy hívja vissza bátyámat, szüntesse meg büntetését, azonban hajthatatlan. Igen, egy szinten Őt is megértem, hisz’ Ő itt a feje mindennek, Ő irányít, ítélkezik, egyszóval mindent Ő csinál, ami számít, ezért nem tehet kivételt senkivel, még a tulajdon gyerekével sem, sajnos. Ha megtenné, valószínűleg lázadás törne ki, ami miatt újabb harci helyzet alakulna ki, csak most nem az igazi ellenséggel, hanem a klánon belül, s ez végül ártatlanok halálához vezetne, illetve további belső harcokhoz.

- David hibát követett el, tanulnia kell belőle. Csak a testemen keresztül lépi át a falum határát, így amíg élek, és ami azt illeti, még jó sokáig élek majd, addig ez ide vissza nem jön. Elárult minket! Nekem  többé nem gyerekem az ilyen!  - mennydörögte szigorúan, majd rám nézett, s hozzátette. - Témát lezártam, Camryn!

- Egy árva szót sem szóltam, apu! – fakadtam ki felháborodottan, végképp elegem van belőle.

- Láttam rajtad, hogy akartál – jelentette ki, mire hosszan beszívtam a levegőt, és így feleltem:

- Szerintem Te hallucinálsz.

- Tűnj a házamból, és csak azután gyere vissza, miután megtanultál tisztelettudóan beszélni velem! – ordított rám erélyesen, miközben karjával az ajtó felé mutogatott. Hirtelenharagú, idegesítő, és igazságtalan – szeretném bemutatni az édesapám.

Elvigyorodtam, nemes egyszerűséggel csak vállat rántottam, és távoztam a kijáraton. Tudom, hogy ezzel a cselekedettel, csak még jobban felhúztam, de mégis rohadtul élveztem. Futva indultam az erdő mélye felé. Szeretem az erdőt, mert számomra megnyugtató a csend, mely körülöleli a fákat, és a ritkán, de jó hangosan felhangzó madárcsicsergés. 

Fájó szívvel lépkedtem a bokrok, s toronymagas fák leple alatt, míg ki nem értem a rétre, hova nap, mint nap kijöttünk régen Daviddel. Itt beszélgettünk, szórakoztunk, és vigasztalódtunk rosszabb napjainkon. Ráadásul, kellő messzeségre volt a házunktól, így a szüleink sem találhattak ránk. Azóta sem tudják, hogy létezik ez a hely.

Mosolyogva tekintettem körbe, lelki szemeim előtt pedig ezer, sőt tízezer emlék pergett le egy másodperc törtrésze alatt. Ezután mély levegőt vettem, és szomorúan lecsúsztam egy fa törzse mentén, fenekem a puha fűre huppant.

Térdeimet felhúztam, karjaimmal átkaroltam őket, míg kobakomat térdeimre fektettem, szemeimet pedig lehunytam. Nagyokat lenyeltem, és próbáltam visszafojtani egy újabb könnyzáport, mely hamarosan kitörni készült.

Talán három percig pihenhettem ebben a pózban, ugyanis a következő pillanatban nesz hallatszott a déli bokrok felől. Azonnal talpra ugrottam, és szaporán felmásztam az egyik fenyőre, hogy onnan kémleljem tovább a tisztást. 

A hang egyre csak közeledett, több mint valószínű, hogy megérezte a szagomat. Ha ellenség végem, ha fajtánkbeli, nincs joga hozzá, hogy bántson engem.

Feszülten figyeltem, vártam, hogy történjék valami, de semmi. Tudtam, hogy mennem kellene, mert veszélyes lehet, de kíváncsiságom áthidalta biztonságérzetemet. Egy kecses mozdulattal leugrottam a fáról, majd mélyet szippantottam a kellemes nyári levegőből. Ismerős illat csapta meg az orromat, túlságosan ismerős. David.

Lehetetlen, Ő nem lehet itt, hiszen száműzték, nem lépheti át a határt, mert azonnal megölik. A bátyám pedig nem hülye, sosem játszana az életével. Akkor viszont ki a fene az, ha nem Dave? 

Tenyeremet ökölbe szorítottam, és magabiztos léptekkel csörtettem ki a növényzet takarásából, hogy szembenézzek látogatómmal. Nem engedhetem, hogy egy idegen meggyalázza emlékeim színterét.

A rét közepére érve megtorpantam, és egyenesen belenéztem a mélybarna szempárba, mely tagadhatatlanul farkas szemet kívánt nézni velem. Meg kellett volna rémülnöm, azonban én ahelyett, hogy világgá szaladtam volna, egyenesen David Halding nyakába vetettem magam, és úgy szorítottam magamhoz, mintha soha nem akarnám elengedni.

- Mit keresel itt? – ragadta meg két felkarom, s gyengéden eltolt magától.

- Inkább Te, mit csinálsz itt? David, ha meglátnak itt… - kezdtem bele, de bátyám erőszakosan félbeszakított, és mintha gondolataimban olvasna, felelt kimondatlan kérdésemre.

- Itt nem tehetnek ellenem semmit. Semleges terület. Nem tartozik se vámpírhoz, se vérfarkashoz. Pont a két határ közötti rész. 

- Ezek szerint itt láthatlak még! – Könyörgő tekintettel pislogok rá, mire David csak vállat ránt és elvigyorodik.

- Azt hittem, hogy nem szívesen találkozol velem. Tudtommal tilos velem tartanod a kapcsolatot.

- Nyílván teszek rá! Dave, a testvérem vagy, ezért őszintén tojok rá, hogy mit mondanak ott, tudod a határon belül.

- Sosem változol! – sóhajtja szem forgatva, majd hanyagul átveti vállamon jobb karját, pont úgy, mint régen. 

00. Prológus

Sziasztok!

Hú, hát megjöttem a prológussal! Nagyon remélem, hogy tetszeni fog, már várom a véleményeiteket. Komolyan érdekel ki mit gondol, ezért kérlek, hagyjatok egy megjegyzést a prológus elolvasása után. Előre is köszönöm! :) 

Prológus

A távolból már a mancsok súlyos puffanása hallatszott, ahogy kutyafuttában a talajhoz csapták őket a vérfarkasok. A vámpírok már mind támadóállásba helyezkedtek a réten, illetve a fák lombkoronájában bújtak meg, hogy ősellenségeik érkezésével rögtön lecsaphassanak rájuk. Ismét kiéleződött a két faj között az ellentét. Nincs év, hogy ne csapnának össze, valamilyen gyerekes ok folytán, s ne pusztulnának ártatlan lelkek egy buta csata keretében, melynek értelme egy szál sem. 

Vérszívóink dermedten, feszült figyelemmel szuggerálták az erdőt, s várták, hogy megérkezzen az ellenség. Azonban, amikor a lábak vad dobbanása elcsöndesedett, s percekig nem hallatszott semmi más, csak kósza madárcsicsergés, a vámpírok tömege halk sutyorgásba, találgatásba kezdett. 

Talán azt hitték, hogy a harc, mely még el sem kezdődött, ily hamar véget is ért?

„Feladták volna?” „Gyáva kutyák” – hangzottak egyre bátrabban, hangosabban az illetlen mondatok a vérszívó nép szájából. 

Örömrivalgás tört ki, s a fák árnyékában meghúzódó lények is bátran előbújtak rejtekükből. Ekkor azonban a vámpírok számára ismerős kiáltás hasított a levegőbe, ami megtörte a pillanatnyi jókedvet, s borús, feszült hangulatot okozott az elcsendesült nép számára. 

David Halding kecses, magabiztos léptekkel sétált ki a rét északi oldalán elhelyezkedő sűrű bokrok takarásából, majd torpant meg a csatamező közepén, és emelt fővel várta, hogy a vérfarkas had elfoglalja helyét háta mögött. 

Jonathan Halding, a vámpír klán vezetője, előrelépett, szeme furcsán megvillant saját fia láttára, ki minden bizonnyal az ellenség élén készült harcolni. 

- Fogjátok el! – ordította hirtelen haragjában Jonathan, miközben mutatóujjával hevesen saját gyermeke felé mutogatott. Agyát elborította a vörös köd, egyszerűen nem akart hinni a szemének. Saját vére árulja el a fajukat! – Fogjátok el az árulót!

Farkasok morgása töltötte be a tágas mezőt, majd az elmaradottnak hitt csata mégis kezdetét vette. Az ellenfelekben gyilkos, megállíthatatlan, eszméletlen vágy tombolt az ellenség elpusztítására. Végtagok szakadtak le, halálsikolyok töltötték be az általában nyugodt terültet, és a hely, hol pár másodperce még béke honolt egy borzasztó vérfürdővé alakult át. 

Köszöntő

Sziasztok!

Köszöntelek benneteket a legújabb, One Direction mentes blogomon! Első ilyen próbálkozásom lesz, és nagyon remélem, hogy nem fogom elcseszni. Nagyon szeretném ezt jól megcsinálni, ugyanis régen szerettem volna már egy különlegesebb blogot, amiben nincsenek sztárok.

Úgy gondolom, a történet nem lesz átlagos. Vámpírok, vérfarkasok lesznek benne a főszereplők, de leginkább a vámpírokra próbálom építeni. Nem egy Twilight koppintásra kell gondolni ezalatt, mert egyáltalán nem lesz olyan. Az én, saját vámpírjaimna szeretném megadni én a képességeiket, illetve a tulajdonságaikat. Ezért nem fognak világítani a napon, és képesek lesznek szaporodni is! :)

A prológus egy-két héten belül érkezik!

Ölel Benneteket,

LTP